Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal. Néha a dér megcsípte vagy a fagy elcsípte ezeknek az ágaknak a rügyeit, de volt úgy, hogy a rózsaszín virágok pillangók módjára teleülték, s majd bogyókkal is kedveskedtek.
(Tamási Áron: Vadrózsa ága)

Mikor néhány napja azon gondolkodtam, milyen címkét is adjak Borcsáról szóló bejegyzéseimnek, újra és újra a "csipkebogyó" jutott eszembe, de valamiért mindig elvetettem. Aztán valamit keresgélve papírjaim között kezembe akadt Tamási Áron írása, és egy pillanat alatt bizonyossá vált: Borcsa a csipkebogyó.
Egy hete még biztos voltam benne, a babaszoba kész új lakója érkezésére. De a hét elején valami miatt úgy éreztem, csinosítanom kell, és nem csak a pici sarkot, ami várja úrnőjét, hanem az egész házat. És neki is álltam, pucoltam az ablakokat, ajtókat, függönyt mostam, csipkéimet fehérítettem, pakolásztam, díszítettem. Így Borcsa ágya mellett a faliszőnyeg pici kampóin angyalka ücsörög piros filcszívek társaságában, a hálószoba egyszerű krémszínű szaténfüggönyét sárga virágok díszítik, a gyertyatartókba lakásszerte sárga gyertyák kerültek, a tornác tisztára söpörve, a pad letakarva rongyszőnyeggel...
Fészket raktam. Meleg, biztonságos, barátságos kis fészket pici családomnak. Még a cicák kosara is új párnát, takarót kapott, hiszen hamarosan Bársony is anyuka lesz.
Szép, boldog, várakozásteli időszak ez. Néha türelmetlen vagyok, látni szeretném arcocskáját, hallani hangját, érezni végre az illatát, néha pedig lassítanám az időt, hogy még sokáig érezzem apró lábacskáinak mozgását a pocakomban.
Most már bármikor megérkezhet, és ez hihetetlenül izgalmassá varázsol minden napot, minden órát, minden percet.
És Borcsával együtt érkezik a tavasz, bújnak a hagymások a kertben, vastagodnak a rügyek a gyümölcsfákon, rózsákon, hajtanak a fűszernövényeink, csicseregnek a madarak. Borcsa napsütésre, tavaszra érkezik, és ennek így is kell lennie, hiszen ő a mi Napsugarunk, a vadrózsa rózsaszín pillangóvirága, a csipkebogyó.

Már gyerekkoromban is szerettem elbújni, és csendben, magamban elmélkedni az élet apróbb és nagyobb dolgairól, vagy csak olvasni valamelyik kedvenc könyvem, és a főszereplő helyébe képzelni magam. Felnőttként is vannak ilyen „elbújós” hangulataim, csak nem mindig tehetem meg, hogy hagyok mindent, és kicsit csak magammal törődöm.

Vasárnap legjobb Barátnőm bújt el a világ elől, és szomorú voltam, amiért nem segíthettem neki. Sőt, tulajdonképpen szégyelltem magam, mert napsütésre, tavaszra ébredtünk, fél nyolckor már kint ittam reggeli nagy bögre malátakávémat a kertben, hallgattam a madarakat, szívtam magamba a tavaszillatot. Ő pedig szomorkodott valahol száz kilométerekre tőlem…

Most én vagyok rosszkedvű. Tudom, elvileg semmi okom rá. Itt élek a természetben, olyan helyen, ahová mások nyaralni járnak, olyan emberrel, akiről mindig álmodtam. Kicsi házunk igazi otthon, és talán már csak napok kérdése, hogy megszülessen életünk pici Csodája. És mégis.

Várandósságom kezdetétől igyekeztem minden változást, minden apró kellemetlenséget pozitívan felfogni, és egészen mostanáig így is volt. A kórházban töltött néhány napot is próbáltam úgy felfogni, mint egy próbát, és arra gondoltam, hogy legalább megismerem az osztályt, ahol Borcsa születik majd. Voltak pillanatok, amiket még élveztem is. Jó volt reggelente pár pillanatra belehallgatni Borcsa szívverésébe – egész napra erőt adott.

Most azonban valahol elveszett ez az optimizmus. Semmi baj nincs, csak a szokásos „utolsó tünetek”: gyomorégés, fájó hát, rossz alvás. És a bizonytalanság – vajon jól csinálom majd? Meg tudok felelni az elvárásoknak? Annyira vágytam egy kisbabára, de tudok majd gondoskodni róla? És el tudom látni mellette a háztartást? Tudom majd gondozni a kertet, irányítani a vendégház építését? Ugye nem esem abba a hibába, hogy elhanyagolom a barátaim, akiknek annyi mindent köszönhetek? Ugye nem rakok túl nagy terhet Istvánra? Ugye tudom majd kezelni a hirtelen nagyra nőtt családot? És ami a legfontosabb: meg tudok felelni Borcsa elvárásainak?

Egész nap ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben próbálok mindent megcsinálni, elintézni – port törölni, iratokat, rendszerezni, mosni, vasalni, változatosan főzni, megpucolni az ablakokat, rendbe tenni a tornácot. Tudom, hiszen ismerem magam, nem nyugszom, amíg nem végzek mindennel. Közben pedig pihennem kellene, és egyre inkább befelé, Borcsára figyelni, írni kis naplóját a születésnapomra kapott csodaszép csipkerózsás naplóba…

És most, hogy mindezt leírtam, máris jobban érzem magam. Nem múlt el a gyomorégés, nem lett könnyebb óriási pocakom, de valahogy a lelkem könnyebb. És bár igazán könnyű akkor lenne, ha a szentendrei kis házikó kényelmes kanapéján ücsörögve, kávét kortyolgatva beszélgethetnék Barátnőmmel, most mégis beérem ennyivel, bízva abban, hogy a kávézós beszélgetésre sem kell sokat várni…

Fánkot sütött nagyanyánk... Volt öröm!
Egy üst zsír feketéllett a tüzön.
De amikor kezdett duzzadni a fánk,
Nagyanyó kiált: „Elfogyott a fánk!”
Se fánk – se fánk...

Szaladtam én a szerbe szívesen,
de ott sem volt biz egy sziporka sem...
Holott kezdett már esteledni ránk.
Ott a sok fánk, és nem volt semmi fánk!
Se fánk – se fánk...

Mit csináljunk? Gyomrunk is korgott,
Csak szipogattuk a finom szagot.
Nyálunk kicsordult, fényesült a szánk:
csak hűlt a fánk, és parázslott a fánk...
Se fánk – se fánk...

„Átfutok a szomszédba!” – mondtam én...
„Jaj, úgy röstellem” – húzódott szegény,
és nagyokat zötyögött nagyanyánk:
„Itt egy garmada fánk, és semmi fánk...”
Se fánk – se fánk...

Hát akkor mi legyen a vacsoránk?
Zsíros kenyérhez volt sónk, paprikánk.
Nem oly finom volt, mint valami fánk,
de került másnap jó akáca fánk,
S irral-pirral mégis kisült
az egyszeri-kétszeri fánk.

(Jankovich Ferenc: Az egyszeri-kétszeri fánk)

Bevallom férfiasan, féltem, sőt rettegtem a fánksütéstől. Könnyű legyen, szalagos, csodaszép...

Nos, azt hiszem, Nagymamám büszke lenne rám. Fánkjaim olyanok lettek, mint a felhős, könnyűek, szinte nem is érzi az ember, ha a kezébe vesz egyet. Mindegyiken ott virít a szalag körben, azt ízük pedig... Egyszerűen mesés.
Persze történt azért némi "trükközés" is, hiszen nem mertem bevállalni a kézzel dagasztást, így a robotgép végezte helyettem a nehéz munkát. De talán jelenlegi "pozíciómra" való tekintettel Nagymami elnézi nekem ezt a kegyes kis csalást. Végtére is az eredmény volt a fontos, az pedig a képen is látszik, önmagáért beszél. Mikor kelt a piros vájlingban, monogrammos vászonkendővel letakarva, eszembe jutott, hogy valahol meg kell lennie a régi terítőnek, amire a kiszaggatott fánkokat tettük mindig. És varázsütésre elő is került a vastag kéziszőttes. Valahogy úgy volt ez, hogy a fánkot ugyan én sütöttem, de kellettek hozzá a jól bevált eszközök, amik szinte már maguktól tudták a dolgukat... Ahogy hatalmas vásárhelyi cseréptálamban az asztalra tettem illatozó fánkjaimat, csak egymásra néztünk Istvánnal, és mosolyogva jegyeztük meg: a Csipkerózsa Vendégházunk farsangolói mind a tíz ujjukat megnyalják majd utána. És már láttuk is magunk előtt a hatalmas asztalt, leterítve szép szőttessel, a közepén nagy tál fánk, mellette kis cserépköcsögökben isteni házi lekvárjaink.
Szerintem jó lesz nálunk vendégeskedni...

Ha konyháról van szó, minden vágyam egy kemence. Persze nem a konyhában, hanem a kertben, a terasz mellett. Mikor megvettem a házat, a konyhából nyíló füstölőben volt egy régi, tapasztott, de annyira rossz állapotban, hogy nem lehetett megmenteni. Talán a nyáron erre is sikerült sort keríteni...
Addig sparherdben készülnek finomságok, ami majdnem olyan, mintha kemencében sütnék. Más íze van a kenyérnek, a húsnak, ha a sparherd sütőjében sütöm, és bizony, egészen más a pizza is. Tudom, nem túl autentikus, de imádjuk. Tegnap este például füstölt hallal, ananásszal készült, házi gyártású pizzaszósszal, aminek csak jelenthetnek a bolti ketchup-ok, mártások. Saját termésű paradicsom, friss bazsalikom, rengeteg fokhagyma. Turmixolva, üvegekbe töltve, hidegben tárolva. Isteni. Ha kibontok egy üveget, nyár illat lesz a konyhában, és rögtön eszünkbe jutnak a hajnalig tartó beszélgetések a kertben a tűz mellett. A hatalmas bográcsban rotyogó erdei gombás pörköltek, a szalonnasütés, grillezés. A késő esti séták, mikor leérve a faluba le kellett vennünk a pulóvert, ami nélkül a kertben fáztunk... Vagy amikor kettesben ücsörögtünk kint a sötétben a denevérek röptét figyelve.
Szóval pizza. Miközben rendezgettem a tésztán a halakat, láttam magam előtt Borcsa lányom, ahogy kisszékre állva gondosan pakol mindenfélét a pizzalapra. Kicsit kidugja a nyelvét, annyira koncentrál, és néha rám néz, vajon figyelem-e, hogy csinálja... és akkor eszembe jutott Nagymamám, ahogy figyelte mozdulataimat a konyhában, ahogy tudtam, még akkor is, ha nem láttam, hogy mosolyog a szeme.
Remélem, a holnapi fánksütésnél is rám pillant néha, mert azt szeretném, ha tökéletes lenne. Éppen olyan, amilyen az övé volt...

Tudom, nem túl szerencsés hamvazószerdán fánkot emlegetni, de idén teljes időzavarban vagyok. Valószínűleg elsősorban a Borcsa születésével kapcsolatos teendők, és az egyre növekvő pocakommal egyenes arányban nehezülő mozgás miatt mostanában nem voltam túl kreatív, sőt, túl aktív sem a konyhában. Persze a kenyeret változatlanul magam sütöm, főzök is majd' minden nap, de inkább csak rutinból, az alkotás öröme valahogy elmaradt.
De fölbuzdulva a Nagymama Konyháján tapasztalt farsangi fánksütési lázon, úgy döntöttem, hétvégén bizony mi is fánkot eszünk. "Pozíciómra" való tekintettel én úgysem böjtölök, családom többi tagja pedig ragadozó a javából, szombaton a nem diétázóknak finom bableves lesz és fánk.
Emlékszem, gyerekkoromban mindig Nagymamám sütötte a fánkot a farsangra iskolába, óvodába. Szerintem akkor is, mikor már középiskolások voltunk, bár erre nem mernék mérget venni. Imádtam segíteni neki szaggatni, óvatosan a forró olajba tenni a pufi fánkokat, forgatni őket. És persze mindig az én feladatom volt a gondosan tálra tett, zsírpapírral letakart adagokat elvinni a szomszédoknak, barátoknak, a rokonságnak. 120 fánk volt az átlag, ez alatt nem volt érdemes nekiállni, hiszen nagy volt a család, mindenkinek kellett, hogy jusson bőven. És imádtam beleharapni a még meleg, könnyű tésztába. Az első falatot mindig lekvár nélkül, magában ettem, hogy érezzem az ízét, aztán mártogattam csak az aranysárga, házi kajszilekvárba, mert a fánkhoz bűn másik lekvárt enni.
Nem emlékszem pontosan, de talán nyolc-tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára fánkot sütöttünk Nagymamival. Akkor már inkább csak irányított, bár a legnehezebbet, a dagasztást nem engedte át nekem. Azóta többször ettem fánkot barátoknál, ismerősöknél. Finom volt mindegyik, de Nagymami fánkjához egyik sem volt hasonló.
Tehát most próbálkozom. Hátha nekem sikerül ugyanolyanra, és a gyerekeink majd évtizedek múltán az én fánkomról írnak naplójukban...
(A képen látható fánk nem saját alkotás, arra szombatig várnotok kell, de ígérem, fotózok és megmutatom.)

Mikor ideköltöztünk, tudtuk, hogy változik, nagyot változik az életünk, de arról álmodni sem mertünk, hogy életünk ennyire napsugaras lesz a mi kis kunyhónkban. Mert úgy tűnik, valóban varázshely a mi Csipkerózsa-házunk, csodákat tesz velünk... Néhány hét, és új élet költözik Csipkerózsába. Nem csak a közelgő tavaszra gondolok, hanem arra az aprócska kis emberre, aki ezekben a percekben is mocorog a pocakomban. Bizony, Borcsa lányunk készülődik. Maga a CSODA. Amikor belekezdtem a blog írásába, arra gondoltam, hogy nem szól ez másról majd, mint az álomról és megvalósulásáról, amolyan fura "építési napló" lesz. Írás közben azonban egyre inkább úgy éreztem, sok minden van, amit szeretnék megosztani Olvasóimmal. És most, hogy életünkben minden a helyére került, bizseregnek az ujjaim, hogy megosszak Veletek mindent, ami velünk, körülöttünk történik, mindent, ami fontos számomra. És tulajdonképpen nem teszek mást, mint beszámolok az álmomról, álmaimról, és megvalósulásukról. Életre keltem Csipkerózsát, aki már nem csak álom, hanem hús-vér ember, nő, és lassan anya is. Aki süt-főz, igyekszik kreatív lenni, alig várja a tavaszt, hogy életre keltse a kertet, fűszernöveényeket, gyógynövényeket termesszen, lekvárt főzzön, paradicsomot szedjen... Borcsa pedig hatalmas segítség lesz ebben, tudom.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem Roberto Begnini filmjét, hetekig a hatása alatt voltam. A megdöbbentő élni akarás, az optimizmus, és a szeretet hihetetlen megindító volt a filmben. Azóta sem tudtam megnézni, de szinte minden mozzanatára emlékszem.
Nem tudom, miről jutott eszembe néhány hete a film, de megint nem tudok szabadulni tőle. Talán nem is akarok. Mert az élet valóban szép. Akkor is, ha elveszítünk valaki, valami fontosat. Akkor is, ha néha kilátástalannak tűnik, ha úgy érezzük, megoldhatatlanok gondjaink, kilátástalan körülöttünk minden.
Karácsony előtt úgy éreztem, valahogy semmi sem sikerül, vége mindennek. Nem adtam fel, de közel voltam hozzá. Aztán történt valami. Illetve több dolog történt, apróbbak, nagyobbak, és az élet lassan újra szép lett. És már az is marad. Mert nem hagyjuk, nem hagyhatjuk, hogy elkeserítsen bennünket bármi. Mert nem szabad feladni. Mert mindig van valaki, valami, amiért érdemes folytatni. Például magunkért. Az álmainkért.

Tavaly ilyenkor még álomnak tűnt Csipkerózsa. Nem is maga a ház, hiszen a tulajdoni lap szerint már az enyém volt, hanem a vendégház. És lassan az első kapavágásoknál tartunk, hamarosan nyüzsgés lesz a telken, a ház körül, és a "tavaszi szerszámok zaja" tölti majd be kertünket, életünket.
Majdnem egy évig éltünk kétségek között: vajon sikerül-e, vajon mások is úgy gondolják-e, hogy ötletünk, álmunk megéri a támogatást. És igen. Sikerült.
Egyelőre a "jézusmária, győztünk"-érzés van bennem, de már tudom, hogy esélyt kaptam, óriási lehetőséget arra, hogy valóra váltsam az álmom.
Miközben hamarosan egy másik álom is valóra válik. De erről majd legközelebb.

Az élet szép...

Hóhelyzet...

Nyár volt, napsütés, meleg, mikor utoljára jelentkeztem, és azóta nem csak az időjárás változott meg gyökeresen, hanem az életünk is.
Igazi meseházat varázsoltunk pici házikónkból, barátságos, meleg fészket, ahol mindketten otthon érezzük magunkat, és ahová szívesen jönnek barátok, ismerősök is.
Ülök az ablak előtt íróasztalomnál, figyelem a mozdulatlan tájat, vakít a napsütésben szikrázó rengeteg hó. Tényleg olyan itt minden, mint a mesében... A csend, a nyugalom, a természet hihetetlen közelsége még ennyi idő után is nap mint nap rabul ejt. Őszi estéken a hálószobában, az ágyban ülve hallgattuk a szarvasbőgést, "saját" rókánk minden nap megjelent sötétedés után, most pedig kismadarak százai lepik el gyümölcsfáinkat és falatoznak békésen a kitett magokból, hájból, avas szalonnából, dióból.
Szeretünk itt élni. Minden új értelmet kapott, más dimenzióba került.
Már alig várjuk a tavaszt, hogy újra szerszámok zaja töltse be a kertet, udvart, hogy épüljön a baromfiól, a nyulak ketrecei, hogy konyhakertünkben sorban dugják ki zöld fejüket a hagymák, a spenót, hogy saját salátából ehessünk. A hálószoba ablak alatti kiskertben szebbnél szebb tulipánok, jácintok nyílnak majd. és végre beültetjük a ház mellett kialakított virágágyást, elkészül a sziklakertünk, nőnek a fák, cserjék, amiket ősszel ültettünk.
De most még hó van. És bár néha nyűgnek érzem, hogy hidegben, esőben is ki kell menni tüzifáért, este, a kandallóban táncoló lángokat nézve azért mégis kerek lesz a világ.