Már gyerekkoromban is szerettem elbújni, és csendben, magamban elmélkedni az élet apróbb és nagyobb dolgairól, vagy csak olvasni valamelyik kedvenc könyvem, és a főszereplő helyébe képzelni magam. Felnőttként is vannak ilyen „elbújós” hangulataim, csak nem mindig tehetem meg, hogy hagyok mindent, és kicsit csak magammal törődöm.

Vasárnap legjobb Barátnőm bújt el a világ elől, és szomorú voltam, amiért nem segíthettem neki. Sőt, tulajdonképpen szégyelltem magam, mert napsütésre, tavaszra ébredtünk, fél nyolckor már kint ittam reggeli nagy bögre malátakávémat a kertben, hallgattam a madarakat, szívtam magamba a tavaszillatot. Ő pedig szomorkodott valahol száz kilométerekre tőlem…

Most én vagyok rosszkedvű. Tudom, elvileg semmi okom rá. Itt élek a természetben, olyan helyen, ahová mások nyaralni járnak, olyan emberrel, akiről mindig álmodtam. Kicsi házunk igazi otthon, és talán már csak napok kérdése, hogy megszülessen életünk pici Csodája. És mégis.

Várandósságom kezdetétől igyekeztem minden változást, minden apró kellemetlenséget pozitívan felfogni, és egészen mostanáig így is volt. A kórházban töltött néhány napot is próbáltam úgy felfogni, mint egy próbát, és arra gondoltam, hogy legalább megismerem az osztályt, ahol Borcsa születik majd. Voltak pillanatok, amiket még élveztem is. Jó volt reggelente pár pillanatra belehallgatni Borcsa szívverésébe – egész napra erőt adott.

Most azonban valahol elveszett ez az optimizmus. Semmi baj nincs, csak a szokásos „utolsó tünetek”: gyomorégés, fájó hát, rossz alvás. És a bizonytalanság – vajon jól csinálom majd? Meg tudok felelni az elvárásoknak? Annyira vágytam egy kisbabára, de tudok majd gondoskodni róla? És el tudom látni mellette a háztartást? Tudom majd gondozni a kertet, irányítani a vendégház építését? Ugye nem esem abba a hibába, hogy elhanyagolom a barátaim, akiknek annyi mindent köszönhetek? Ugye nem rakok túl nagy terhet Istvánra? Ugye tudom majd kezelni a hirtelen nagyra nőtt családot? És ami a legfontosabb: meg tudok felelni Borcsa elvárásainak?

Egész nap ezek a gondolatok kavarognak a fejemben, miközben próbálok mindent megcsinálni, elintézni – port törölni, iratokat, rendszerezni, mosni, vasalni, változatosan főzni, megpucolni az ablakokat, rendbe tenni a tornácot. Tudom, hiszen ismerem magam, nem nyugszom, amíg nem végzek mindennel. Közben pedig pihennem kellene, és egyre inkább befelé, Borcsára figyelni, írni kis naplóját a születésnapomra kapott csodaszép csipkerózsás naplóba…

És most, hogy mindezt leírtam, máris jobban érzem magam. Nem múlt el a gyomorégés, nem lett könnyebb óriási pocakom, de valahogy a lelkem könnyebb. És bár igazán könnyű akkor lenne, ha a szentendrei kis házikó kényelmes kanapéján ücsörögve, kávét kortyolgatva beszélgethetnék Barátnőmmel, most mégis beérem ennyivel, bízva abban, hogy a kávézós beszélgetésre sem kell sokat várni…