Mondhatnám, ez itt a reklám helye...

15 évesen itt jártam először osztálykiránduláson. Terecsenyben, a kulcsosházban. Nagyon jól éreztük magunkat, kirándultunk, tollasoztunk, fociztunk, beszélgettünk, szalonnát sütöttünk, élveztük a csendet, a nyugalmat, az erdőt.
Ezért gondoltam, hogy itt is csapok kis hírverést az Aligvár Kulcsosháznak. 40 férőhelyes, hatalmas kerttel, árnyas fákkal, meleg vizes zuhannyal, tűzrakóval, fűthetően. Gyereknek, felnőttnek egyaránt érdekes programokkal, osztálykirándulásokra, túrázóknak, baráti társaságoknak tökéletes.
És csak halkan jegyzem meg, hogy az itt pihenők belekóstolhatnak Csipkerózsa konyhájába is...;-)

Érdeklődni a következő címen, telefonszámon lehet:

 "Hangosabbak ma az utcák,
Gyerekektől népesek,
Valahogyan még a nap is
Szebben ragyog, fényesebb.
Izgatottan várt e napra
Minden kezdő kisdiák:
Az iskola előttük is
Kitárja ma kapuját.
Megtanulnak betűt vetni
A tétova kis kezek:
Csengő-bongó szép szavakkal
Telnek majd a füzetek…
Ma, amikor útnak indul
A sok kicsi iskolás,
Kívánjuk, hogy öröm legyen
Számukra a tanulás!"

(Szalai Borbála: Legyen öröm a tanulás!)

Nagy nap a mai. Máté és Dávid iskolába mennek. Nagyon büszkék vagyunk rájuk. Mi sajnos nem tudunk ott lenni az évnyitón, hiszen Pécsett járnak iskolába, de Apa ott van, lefotózta őket az osztályban, ahogy büszkén ülnek egyenruhájukban az iskolapadban.
A fiúk iskolába készülése szép emlékeket ébresztett bennem. Imádtam iskolába járni, a mai napig megszállottja vagyok a papír- és írószereknek, iskolakezdés idején irigykedve szemlélem a környezetemben mindenféle csodát vásárló anyukákat, irigylem tőlük a tankönyvek friss illatát, a könyvkötést, a tolltartó rendezgetését, a ceruzahegyezést. És persze az uzsonnacsomagolást is.
Nevessetek ki nyugodtan, de már azt tervezgetem, miket sütök majd Borcsának tízóraira, ha iskolás lesz...
És ilyenkor szeptember elsején/elején legtöbbször muszáj megnéznem a Szerelem hálójában című filmet is, ha másért nem, hát a "csokor kihegyezett ceruzáért".
Szóval hajrá fiúk, csak ügyesen!!!

falusi vendégasztal: a családi magánétkezésekhez előállított házi élelmiszerekhez és gasztronómiai hagyományokhoz kapcsolódó tevékenységek bemutatása és az így előállított saját készítmények értékesítése napi legfeljebb tizenöt látogató részére;

Azt hiszem úgy kezdődött, hogy beszélgettünk Tündével, mit is tehetnénk, hogy többen látogassanak el a mi kis falunkba. Sok minden eszünkbe jutott, majd szépen lassan, a megvalósítás sorrendjében be is számolok mindenről. A legkézenfekvőbb főzés volt. Hiszen enni mindenkinek kell...
Vasárnap találtuk ki, hogy alkalomadtán főzhetnék a turistaházban pihenőknek, és hétfőn már jött is az első megrendelés.
Az ötfős kerékpáros csapat elsőként kért két fokhagymás kenyeret. Szépen vászonkendőbe csomagoltam őket, és este lesétáltam velük a turistaházba. Rettenetesen izgultam, vajon tetszik-e, ízlik-e nekik a kenyér. Ízlett.:-) És dicsérték az ajándékba vitt tojáskrémet is, ami mellé pár saját paradicsomot is csomagoltam. Csak úgy. Kosaramban a kenyerek mellett ott lapult a filctollal írt heti menü, amit a gyerekek kedvéért mindig a hűtőre mágnesezek. Pironkodva nyújtottam át papírkámat, hiszen csak egyszerű ételeket terveztem arra a hétre, de azt mondták, nekik tökéletesen megfelel, bármit is főzök.
A menü a következő volt:

• kedd: paradicsomleves betűtésztával, cukkinikrokett, rizs, fokhagymás majonéz


• szerda: joghurtos cukkinileves, krumplistészta, csalamádé


• csütörtök: zselici húsgombóc, zöldfűszeres nokedli

Nos, a menü már első olvasásra osztatlan sikert aratott.  Másnap délután négy körül jöttek az ebédért, és mivel nem sokkal korábban sült ki a szilvás lepény, abból is csomagoltam nekik keveset.;-)
Szerdán már a kertünkben ebédeltek, mi pedig a gyerekekkel izgatottan terítettünk, készülődtünk.
Csütörtökön az ebéd végeztével még meghívtam őket uzsonnára, almás és túrós rétes készült, melegen megettek egy teljes tepsivel, úgyhogy gyorsan frisset kellett sütnöm, mire István hazaért. De nem bántam. Sőt, boldog voltam. És icipicit büszke is magamra. Búcsúzáskor megdicsérték az előző nap sütött aszalt paradicsomos-rozmaringos kenyerem, és megígérték, hogy esznek még a főztömből.
Sikerélményem csak fokozta, hogy a még július végén egy szülinapra sütött 14 kiló kenyeremnek akkora sikere volt, hogy péntektől hetente egy kenyeret rendeltek tőlem.

És jön a szeptember, diákcsoportok, hétvégi kirándulók, akik mind-mind megéheznek majd, én pedig szívesen látom őket vendégasztalunknál...

Megtörtént. Egy évvel és tíz nappal azután, hogy megtudtuk, új Élet költözik hozzánk. Árnyas fák, madárcsicsergés és friss, balzsamos erdei levegő. Pont, ahogy egy erdei tündérhez illik.
Minden éppen úgy sikerült, ahogy terveztük. Boldogságos, gyönyörűséges nap volt Borbála Mária Julianna Ildikó keresztelője.
Köszönet érte lovag dr. Balázs Zoltán plébánosunknak, aki mindannyiunk számára feledhetetlenné tette a szertartást, Ildinek és Iminek, akik büszkén vállalták a keresztszülőséget, Pannának, Eszternek, Máténak, Dávidnak, akik ügyesen ministráltak, a nagyszülőknek, akik -bár sajnos nem lehettek mindannyian velünk- példát adtak nekünk, Gergőnek, Katának, Petrának és Lacinak a vidám társaságért.
Borcsának, azért, mert van, mert éppen Ő az.
És a Jóistennek, hogy meghallgatott.

Vannak napok, amikor valahogy minden kicsit sötétebb. Nem biztos, hogy tudom miért, egyszerűen csak valami fura szomorúság van bennem. Ilyen napokat élek mostanában. Szeretem a borús időre fogni, vagy az előttem álló nagy feladatoktól való félelemre. Pedig szeretem a borús nyári napokat, és nyitott vagyok az új feladatokra.
Persze, ha Borcsára nézek, kerek lesz a világ, kisüt a nap. És olyankor nem is értem a szomorúságot. Hiszen szerencsés, boldog ember vagyok. Csodálatos ajándékot kaptam az Élettől, talán többet is egyszerre: Társat, tüneményes Gyermeket, és a lehetőséget, hogy új irányba tereljem az életünket. És barátokat, akik megérzik, ha rossz kedvem van, még a virtuális térben is. És érzik, mire van szükségem. Így jött ez a vers is. Köszönöm.

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Garai Gábor

Máris pontosítanom kell, mert a narancssárga lavór alján ez áll: műanyag tál. Szóval Borcsa tálban strandolt. De ne szaladjunk előre...
Szombat hajnalban keltünk. Én Borcsa miatt, ő azért mert éhes volt, aztán meg már nem volt kedve visszaaludni, István pedig füvet nyírni. Még a nagy meleg előtt. Így mire igazán felkeltem, azaz Borcsa visszaaludt, már a frissen nyírt kertben, finom fűillatban kávézhattam. Isteni volt. Míg Csipkebogyónk aludt a babakocsiban, végigjártuk a kertet, megnéztük a fűszernövényeket, cserjéket, fákat, paradicsomot, cukkinit. És kávénkat kortyolgatva figyeltük a házunk mellett elhaladó túracsapatokat. Merthogy falunap volt Boldogasszonyfán, és ennek hagyományosan része egy tőlünk induló túra. Szinte mindenki részt vett rajta kis falunkból, újonan szerzett barátaink nevetve "fenyegettek" bennünket, hogy jövőre már nincs kibúvó, Borcsa is jöhet velünk. Mi pedig megígértük, és komolyan gondoljuk - jövőre nemcsak ott leszünk, de meg is nyerjük a versenyt. Sőt, a főzőversenyt is.;-) Még a már itt lévő holland családok is nevetve mászták meg az erdőbe vezető utat. Aztán reggeliztünk. Bőségesen, mert késői ebédre készültünk.
A szokásos szombati teendőket rengeteg beszélgetés, és Borcsa folyamatos nevetgélése tette széppé. Nagyon meleg volt, így délelőtt kitettem neki az ominózus sárga tálat hideg vízzel, délutánra szépen felmelegedett, és a közös alvás után pancsolt benne kicsit. Látjátok mennyire élvezi...:-)
Mert bizony volt közös alvás is délután. Először Borcsa ájult el, pelenkában, a mi ágyunkon, aztán Apa bújt mellé, majd én is kedvet kaptam. És olyan jó volt...
Késő délutáni kaposvári "shopingolásunk" legfontosabb eredménye a kék tehenes párna, amit Borcsa kapott Apától. Most ennek a sarkát szorongatva alszik.
Vasárnapra pihenést terveztünk. Így történt:
1. Reggeli kávé a kertben, bár nagyon fújt a szél;
2. reggeli - tükörtojás, sárgadinnyelekvár, fokhagyma;
3. aztán darabokra szedtük a konyhát - pihenésképpen - István fölfúrta a tálast, a táblát, én pedig kicsit átrendeztem a konyhapultot;
4. az ebédfőzéssel kezdődött az igazi pörgés...
5. Bár délutánra megint közös alvást terveztünk, igazán csak Borcsa aludt.
Főztem: ebédre fűszerkéregben sült szűzpecsenye + karaj, mellette sült krumplival; Istvánnak az ügyeletre cukkiniragut, fokhagymás rizst, tésztasalátát. A hús mellé. Mert az rengeteg lett.
És leszedtem majdnem 8 kiló cukkinit, de 13 kisebb maradt még a bokrokon, úgyhogy holnap is szedhetek.
Ja, még hajat is vágtunk, és zuhanyozás után, levezetésként sütöttem egy isteni pissaladiére-t, amit a tévé előtt ettünk meg hulla fáradtan.
De csudajó hétvége volt. Borcsa menthetetlenül apa-függő lett, amiért még inkább imádom, én végre nyugodtan kávézhattam, főzhettem kedvemre, István pedig élvezte, hogy a "lányok" szeretgetik.

Néhány napja már forgatom magamban a dolgot, de nem akartam, hogy nyafogásnak tűnjék, ezért inkább visszatartottam. Aztán hajnalban, miközben Borcsa mesélt nekem, úgy döntöttem, csak leírom. Mert nem csak mi vagyunk így, és mert nem bánom.
Mi ugyanis idén nem nyaralunk. Több okból sem. Először is, Borcsa szerintem három hónaposan kicsi még ahhoz, hogy kirángassuk megszokott kis világából hosszú napokra. És valószínűleg nem is élvezné, most pedig az a legfontosabb, hogy ő jól érezze magát. Aztán meg ott a szabadság kérdése. Abból sincs ugye végtelenül a szorgosan dolgozó állami alkalmazottnak, ami van, az pedig kell, mikor itt vannak a gyerekek, menni velük nagyszülőkhöz, stb. És még lesz tél is, meg téli szünet, amikor szintén jó, ha a gyerekek nem csak engem látnak, hanem az apjukat is. És az autónk is kicsi hatunknak egyelőre, szóval vagy István menne nyaralni a nagyokkal, és mi kettesben maradunk Borcsával (amiből éppen elég a kétszer egy hét nagymamázás nyáron, meg a havi egy hét ügyelet), vagy kétszer fordulna, hogy mindannyian elérjük úti célunk, ami azért elég nevetséges lenne. A dolog anyagi vonzata már csak a hab a tortán. Tulajdonképpen négy gyerekről gondoskodunk, mellette itt a ház, a minden, egyszerűen végesek a forrásaink.
De valahogy nem bánom.
Múlt héten, mikor arról meséltem a "nagyoknak", hogy szerencsések vagyunk, mert olyan helyen élünk, ahová mások nyaralni járnak, már bekerült a bolha a fülembe, de péntekre ért igazi ötletté: MI ITTHON NYARALUNK. 
Kijelölünk néhány napot a nyár hátralévő részében, és azokon a napokon tilos bármiféle házimunka, kertészkedés, stb, amit amúgy minden nap megtennénk. Sétálunk a faluban, kirándulunk az erdőben, vagy csak ülünk a kertben egy-egy jó könyvvel, újsággal, előre elkészített finomságokat eszünk, beszélgetünk, nagyokat játszunk Borcsával.
Az első ilyen napunk július 31-én lesz. Nyugodtan kávézunk majd a kertben, újságot olvasunk, ebédre grillezünk, délután hatalmas fagyikelyhet eszünk a napernyő árnyékában, aztán sétálunk egy nagyot, közben bogarakat, pókokat figyelünk, gombát keresünk, vacsorára pissaladiére-t sütünk, amit hideg sörrel öblítünk le. Borcsával játszunk a fűre terített takarón, ha jó meleg lesz, locsizhat megint a kis narancssárga lavórban.:-)
Másnap már úgyis jönnek a gyerekek...

Bár néha én sem tudok ellenállni a gyorséttermek kalóriabombáinak, a gyerekeket igyekszünk minél távolabb tartani tőlük. Borcsával nem lesz nehéz dolgunk, hiszen 57 lelket számláló kis falunk egyelőre nem jelent kihívást egyik étteremláncnak sem, de a nagyok, nagyvárosi gyerekként bizony többször megfordultak már ilyen helyeken. nemrég, mikor a házilag készített -amúgy isteni- pizzát csak tologatták a tányérjukon, megkérdeztem tőlük, milyen pizzát szeretnek, mi legyen rajta legközelebb. A válasz azonnali volt és egybehangzó: amilyet az Árkádban lehet kapni. Hogy azon pontosan milyen feltétek vannak, már nem tudták megmondani, de állították, hogy nekik az a kedvencük.
A házi hamburgerrel már régóta kacérkodtam, de valahogy mindig lebeszéltem magunkat róla, gondoltam, macerás, hiszen tüzet kell rakni, meg minden. Szombaton aztán úgy döntöttünk, nem halogatunk tovább, vasárnap megnyitjuk otthoni gyorséttermünket, a McCsipkerózsát.
A husit már szombat délután bekevertem, bár több receptet is olvastam különböző gasztroblogokon, inkább a saját fantáziámat követtem.
Így:
50 dkg darált marhahús
1 ek csípős dijoni mustár
1 ek tetszés szerinti más mustár (én bajorral próbálkoztam)
1 kis fej hagyma lereszelve
5 gerezd fokhagyma, szintén reszelve
ízlés szerint só, amit én Maggi Würze-vel helyettesítettem, ebből kb. 2 ek került a husihoz
némi kakukkfű és rozmaring apróra vágva
csipetnyi fehér bors

Szóval ez a massza állt majd' egy napot a hűtőben, aztán pogácsákat formáztam, és mentek a parázs fölé.
Itt fontos megjegyeznem, hogy (még) nincs grillezőnk. Venni nem akartunk, a saját építésű pedig nyár végén készül majd a kemencével együtt. Szóval István picit átalakítottam a bográcsozót, arra tettük a nagy grillrácsot, alatta pedig nem faszénnel, hanem fával tüzeltünk. Míg a fiúk kint a tüzet biztatták, én elkészítettem a zsömléket. Tudom, hogy Huginál olvastam nagyon jó zsömlereceptet, de a mi kis völgyünkbe vasárnap nem akartak terjedni  azok az valamik, amiktől csatlakozni tudnék a hálóra, úgyhogy megintcsak maradt a fantázia. Receptet nem írok, mert nem emlékszem, és amúgy is csak érzésre tettem bele mindent, de nagyjából a kenyér és kalács keveréke lett az eredmény. Puha, könnyű, picit édes, picit sós, nem morzsálódó, isteni.
A végeredmény pedig: "Bettiiiiiiii, ilyet csinálunk máskor is?" És mindenki evett paprikát, paradicsomot, hagymát, sőt megkóstolták a padlizsánkrémet, az ajvart, sőt a parázson sült zsályaleveleket is.
Egy kiló húsból pihen a bekevert massza a mélyhűtőben, alig várja, hogy újra nyissunk, és gyorsan megegyük.:-)))

Túl rózsaszín volt. Azt hiszem. Nekem legalábbis.
Valahogy jobban illik hozzánk, az életünkhöz, az álmainkhoz, a gondolatainkhoz a zöld, a természet.

Két hete már "csellel, csalással" sikerült rávennem a fiúkat, hogy megkóstolják a paradicsomot, és mivel életben maradtak, és rájöttek, hogy a paradicsom nem is rossz, két dolog következett. Az egyik, hogy konyhai üzenőtáblánkra kiírtam: Dávid halált megvető bátorsággal legyőzte a gonosz fél paradicsomot; a másik pedig a cukkini.
Mi imádjuk, mindenféle formában, és elhatároztam, hogy ők is megszeretik majd. Nos, jött a szombat reggel, és vele a zöldséges fritata sok-sok cukkinivel (és paradicsommal). Gyakorlatilag szó nélkül megették. Ezen felbuzdulva boldogan daraboltam ebédhez is a finom zöldet, szalonnával, fetával, fokhagymával, tejszínnel, zöldfűszerekkel tésztaszósz lett belőle. Máté megette a tésztát, de az összes cukkinikocka a tányérján maradt, Dávid a tésztát is otthagyta, biztos, ami biztos, nem ám véletlenül megeszik egy kockácska cukkinit...
Morcos lettem, és csalódott, hiszen tele a kert cukkinivel, és nem nagyon akartam elfogadni, hogy nem szeretik. Mert hát mitől is nem? Milyen íze is van a cukkininek? És ez lett a megoldás. Rákérdeztem, néztek értetlenül, majd nagy sokára jött a válasz: nem emlékeznek. És akkor elmagyaráztam, hogy a cukkini szinte csak víz, és mindig olyan íze van, mint a mellé használt fűszereknek, egyebeknek. Tehát a mi cukkininknek szalonna, fokhagyma, feta íze van. Kicsit hitetlenkedve, de megkóstolták. És megették.Pedig a cukkininek cukkini íze van... De ez maradjon köztünk.

Az ablakok nyitva vannak, mióta végre tényleg nyár van.
Miközben Borcsát szoptatom, már érzem, de igazán intenzív addigra lesz, mire mi is lefekvéshez készülődünk. Szinte tapintani lehet, annyira édes, finom, balzsamos.
Hársillat. Északi völgyünkben picit később és talán kicsit tovább is virágzik, mint máshol. Délelőtt nem érezni, csak a rengeteg méh folyamatos döngicséléséből halljuk, hogy "valami van". Az erdő széle tele van kaptárakkal, szorgos kis lakóik keményen dolgoznak.
Én pedig egyszerűen csak élvezem. Az ágyban fekve, álmomban is...

"Milyen jó, most már hárman vagyunk lányok!" Ezzel a mondattal indította Eszter a hétvégét, bennem pedig rögtön megmozdult valami, amit eddig nem éreztem. Hirtelen valóban nagycsaládos lettem. És ettől más lett az egész hétvége. Végre -egy év után először- igazi család voltunk. A gyerekek terítettek, közben beszélgettünk, az étkezések alatt nagyokat nevettünk, és így valahogy jobban csúszott minden, még a meggylevest is jóízűen kanalazták a fiúk is.
És ha már hárman vagyunk lányok, el is foglaltuk a konyhát: péntek este gofrit sütöttünk, csak mi, míg a fiúk bogarásztak a kertben. Én nyitottam-csuktam a sütőt, Eszter kanalazta bele a tésztát, Boriskám pedig az asztalon figyelt a bébihordóban. Jövőre -legalábbis Eszter szerint- már ők ketten sütik a gofrit - Eszter keveri a tésztát, Borika meregeti a sütőbe, Anya pedig (ez lennék én) mesél közben.
Úgy legyen...

Alig több, mint egy éve, hogy gyökeresen megváltozott az életem. Hosszú idő óta mindig az élet sűrűjében voltam, a munkám volt a legfontosabb dolog az életemben, talán előrébb való volt a magánéletnél...

Aztán megismertem Őt. És pillanatokon belül eldőlt, hogy itt élem majd le az életem, Vele, jöban-rosszban. És a gyerekekkel. Mert hirtelen nagycsaládos lettem, bár csak hétvégekre, szünetekre, ünnepekre. Mindig nagy családot szerettem volna, úgyhogy örültem neki, nekik. Furcsa és nehéz dolog készen kapni egy családot. És persze csodálatos. Egyik pillanatról a másikra felelős leszel értük, része leszel az életüknek, és ők is a tiédnek. Neveled őket, mert nem maradhatsz kívülálló, és ha jól csinálod, előbb-utóbb észreveszed a "kezed nyomát". A szavaikban, abban, ahogy a cipőjüket kötik, ahogy köszönnek, terítenek, esznek. Ahogy és amit esznek.


És már megint a nagymamámhoz érkeztem. Mert ő a kályha. A konyhája, Ő.
Válogatós gyereknek számítottam, pedig a húson kívül mindent szerettem. Imádtam minden zöldséget, gyümölcsöt, a tésztaféléket, rizst. Nagymamám hagyományos konyhát vezetett, sok főzeléket ettünk, mindig az évszaknak megfelelőket a kertből, mindenféle finom tésztát, péntekenként sosem volt hús, vasárnap mindig volt sütemény.

Mikor a gyerekek először töltötték nálunk a hétvégét, mindenféle gyerekkori kedvenc jutott eszembe a menü összeállításakor. Hiába. Mondhatnám teljesen feleslegesen. Kiderült ugyanis, hogy néhány húsételen kívül nem nagyon esznek meg semmit. Zöldséget, gyümölcsöt abszolut nem, tésztából is alig valamit. Köretet nem esznek a húshoz, maximum kenyeret, azt is csak hosszas könyörgésre. Elsőre bizony nagyon elkeseredtem, mikor a finom ebéd szinte érintetlen maradt. Aztán összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy bizony ezen változtatni kell. Nem mondom, hogy könnyű volt, hogy nem potyogott többet a könnyem egy-egy ebéd, vagy vacsora után, de mára elértem, hogy megeszik a fejessalátát, a medvehagymát, zöldhagymát, megkóstolják a különböző sajtokat, elfogy a tányérokból az almaleves, és volt már olyan, hogy reggelire megettek egy teljes üveg szilvalekvárt.

Hamarosan itt a nyári szünet, amikor sok időt töltenek majd nálunk, és szeretném, ha ezekben a hetekben mindannyian jól éreznénk magunkat. Mint egy igazi család. Így mostanában folyton új ételeken töröm a fejem. Olyanokon, amiket a gyerekek is megesznek, de amik egészségesek, változatosak, zöldséggel, gyümölccsel, túróval, sajttal. És persze trükkökkel, hogy ezeket biztosan megegyék. Így találtam ki a különböző zöldséges tésztákat, saját termésű cukkinivel, amihez ők szedhetik a kertben a cukkinit, pizzát, amihez a paradicsom szintén a kertünkben terem. Gyümölcslevest a fáinkon mosolygó cseresznyéből, meggyből.
Biztos vagyok benne, ha megkóstolják a finom, friss zöldségeket, ha ők szedik a kertben az ebédnek valót, sokkal nagyobb kedvvel eszik majd őket. Így volt ez a bodzaszörppel is. Először meg sem akarták kóstolni, aztán megnézték hogyan készül, ők szedték hozzá a virágokat, és egyszer csak azt vettem észre, hogy üres a szörpösüveg. Sokkal lelkesebben gyártottam ettől kezdve a szörpöt, mostanra majdnem 50 liter pihen a pincében. Kíváncsi vagyok, mennyi marad belőle karácsonyig...

És miközben készülök első igazi nagycsaládos nyaramra, lassan összeáll a fejemben Csipkerózsa Vendégházunk étlapja. Kedvenc ételeinkből, és a mostanában kitalált újdonságokból. A szükség, vagy a véletlen szülte receptekből. Mint például a "zselici húsgombóc haal"gymamártásban zöldfűszeres galuskával", ami a hétvégén pattant ki a fejemből, és aratott családomban osztatlan sikert. A receptje? Nos, az egyelőre titok, de hamarosan megosztom minden kedves olvasómmal.

Nem tudok úgy elbúcsúzni, hogy ne írjak pár sort az én kis Csipkebogyómról. Hihetetlen, de elmúlt már két hónapos. És olyan ügyes! Már fölfedezte a kezét, képes akár fél órát is nézegetni. Mosolyog, kacag hangosan, ha meglát, mesél nekem, néha egészen hosszan. Valóban olyan, mint egy kis erdei tündér. Vele minden nap ünnep, nem érzek fáradtságot, éjszaka is képes vagyok állni a kiságy mellett, és nézni, ahogy alszik.

Gyerekkorom legszebb emlékei nagymamámhoz, az ő házához, kertjéhez, konyhájához fűződnek.
Óvodából, iskolából hazatérve vagy a konyhában a kissámlin, vagy a lugasban a padon ültem, és meséltem el neki a napom. Vagy csak figyeltem, hogyan dagasztja a kalácsot, pogácsát, pucolja a tyúkot, kacsát, vagy főz valami egyszerűt, finomat. Órákig beszélgettünk, miközben ő sustyázott.
Mikor nagyobb lettem, órákra elbújtam a kertben, a birsalmafa vízszintes, alacsony ágán ültem és olvastam.
Imádtam a történeteit, meséit is, és már bőven iskolás voltam, mire rájöttem, hogy ezek nem is mesék, hanem az élete a gyerekkora történetei a "csodavilágból", Felvidékről, a szülőfalujából Naszvadról. A Felvidék mindig olyan volt nekem, mint Tündérország: boldog gyerekek, állatok, a Nyitra, kedves emberek, vicces történetek. Pontosan el tudtam képzelni a házat, amelyben nagymamám gyerekeskedett, a hatalmas körtefát az udvarban, az istállót a lovakkal, tehenekkel. Bár csak egy-két fényképet tudtak magukkal hozni, de ha mesélt, láttam dédapámat, ahogy vezeti a lovakat, vagy hajtja a kocsit, vagy dédanyámat, ahogy a két rossz fiút szidja éppen. Ha becsukom a szemem, most is látom Nagymamit, ül az ágyam szélén és meséli Vrábel Gábor, az unokatestvére csínytevéseit... Vagy éppen hallom a hangját, ahogy énekli nekem, hogy Krasznahorka büszke vára...
Pünkösdkor a kezembe akadt egy cd háború előtti felvételekkel, és gondoltam, belehallgatunk Borcsával. Mikor megszólalt Hámory Imre előadásában nagyanyám nótája, az én drága kislányom tágra nyitotta a szemeit, és azt mondta "hö". Aztán hatalmas szemekkel figyelt végig. Utána meséltem neki a Dédikéjéről, akinek a fényképét mindig megnézzük, és aki annyiszor énekelte ezt anyának.
Sokat beszélgetünk Borikámmal a nagymamámról. Szeretném, ha ismerné, ha tudná, mi mindent köszönhetek neki, ha úgy nőne fel, ahogy én, ahogy mi is - ismerve gyökereinket, tisztelve a családi hagyományokat, őseinket.
Talán ezért is jó Terecsenyben élni. Itt még élnek olyan emberek, akik ismerték a dédszüleim, ükszüleim, akik a nagyapámmal játszottak együtt gyerekkorukban, akik ükszüleim kertjéből ették a cseresznyét, akiknek Dédikém kente meg zsírral a kenyeret uzsonnára.
És ez itt valahogy mind benne van a levegőben. Érezni abból, ahogy elfogadtak, befogadtak bennünket, ahogy megcsodálják Borcsát a babakocsiban, ahogy mesélnek nekem az életükről.
Sokat gondolkodom azon, miért is lakunk mi itt. Sokan azt gondolják, bolondok vagyunk, mások bátornak tartanak bennünket. Nem tudom... Kell egyfajta elvakultság, elhivatottság ahhoz, hogy az ember egy 57 lelket számláló kis faluba költözzön a nyüzsgő nagyvárosból. Hogy vállalja, hogy nincs bolt, óvodába, iskolába másik faluba kell vinni a gyereket. És persze, bátorság is, de valahogy mindketten úgy érezzük, itt a helyünk. És Borbála is itt van a legjobb helyen.
Nagyszüleim szentlászlói háza ma múzeum, az ország első és egyetlen Csuhémúzeuma. Remélem, Borcsa ugyanolyan büszke lesz majd erre, mint én vagyok...
Barátaink nagy lépésre készülnek: az Őrségben szeretnének házat venni, ott szeretnének élni Szentendre helyett. Tisztelem, becsülöm őket az elhatározásukért, és teljesen megértem félelmeiket is. De tudom, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol igazán otthon lehet, akkor nem számítanak a nehézségek, akkor beéri kevesebbel is, csak otthon lehessen. Terecsenyben, Szattán, bárhol...

Bár megfogadtam nagyjából egy hónapja, hogy rendszeresen, gyakrabban jelentkezem naplómmal, ez valahogy mégsem sikerült. Egyszerűen minden percemet kitölti az Anyaság.:-) Pedig annyi mindenről kellett volna/kellene beszámolnom...
Úgy tűnik, lassan valóban elindul az építkezés, szépül a kertünk, telik a veteményes, gyűlnek a fűszernövények. Van új fűnyírónk, amivel most már gyerekjáték lesz akár hetente lenyírni a füvet, virágoskertünket minden erre járó megdícséri, az utcafronton sorban virágoznak az íriszek, liliomok, pázsitszegfűk, és még az elfagyottnak hitt foltos levelű zsálya is gyönyörűen kihajtott. Szóval igazi tavasz van nálunk, annak ellenére, hogy folyamatosan esik, szélvihar van. Kis falunkat is megtépázta a hétvége zord időjárása, az Almás medre annyira megtelt, hogy kiöntéssel fenyeget, az akácok, amik péntek este még csodálatos illatorgiával ajándékoztak meg bennünket, kidőlve, összetörve, elhajolva, virágaik a földön. Szegény méheknek nem nagyon volt idejük gyűjteni az akácmézhez, pedig az a kedvencünk.
De van ám örömhír is! Május elseje óta csodaszép fa játszótere van Terecsenynek. Mikor elkezdődtek a munkák, csak viccből mondtam, hogy biztosan játszótér épül a falu közepén, aztán néhány nap múlva megjelent egy autó, és egy nap alatt csúszda, mászóka, hinták, libikóka nőtt ki a földből. A gyerekek élvezik nagyon, öröm nézni, ahogy napsütéses délutánokon az egész falu, kicsik és nagyok a játszótér körül sertepertél. A picik játszanak, a felnőttek beszélgetnek. Még az idősek is jönnek rendszeresen, csodálják a két babakocsist, Ábelt, és Borcsát, ücsörögnek a padokon.
Persze igazán tökéletes ez sem lett, ahogy az már lenni szokott. Minden nap marékszám szedjük össze az üvegcserepet a játszótér körül föltúrt, legyalult földből, amin a gyerekeink mezitláb rohangálnak. Az ígért parkosítás is elmaradt, a játszó környéke úgy néz ki, mintha építési terület lenne, de talán lassan rend lesz.
A tavasz, vagy a Borcsával a faluban tett mindennapos séták új ismeretségeket is hoztak. Van itt néhány "betelepült" család, akiknek ugyanúgy a szívük csücske ez a falu, a környék, és ugyanúgy szeretnének tenni érte, ahogy mi is. Csak valahogy eddig nem találtuk meg egymást. Talán most sikerül valamit tennünk azért, hogy az erdőnk újra tiszta legyen, hogy a gyerekeink megismerjék a környék történelmét, hogy megtanulják, milyen kincseket rejt az erdő, gombákat, növényeket, állatokat. És talán ha összefogunk, a "nagyvilággal" is megismertethetjük a Zselic kincseit lekvár, aszalmányok, kézműves termékek formájában. A lelkesedés hatalmas, talán a lendület sem vész el útközben, és hamarosan újabb fejleményekről számolhatok majd be.

Nem bírom ki, hogy ne meséljek kicsit Csipkebogyóról.:-) Borcsa gyönyörűen fejlődik, élvezi az őt körülvevő hihetetlen nyugalmat, a jó levegőt. Mi pedig gyönyörű sötét szemeiből, mosolyából, illatából, a hozzábújásból merítünk energiát.

Van, hogy az ember hall egy kedves dallamot, és dúdolni kezdi. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy órák, napok óta ugyanazt dúdolja, és hiába próbál másra figyelni, mást énekelgetni magában, csak visszatér az édes dallam.
Valahogy így vagyok én Borcsával. Leültem, hogy írok a faluról, tervekről, alakulóban lévő érdekes dolgokról, közben pedig egyre a babakocsiban alvó pici lányon jár a fejem. No nem mintha próbálnék másra gondolni, hiszen az a normális, hogy ő töltse ki a gondolataimat.
A Csipkebogyó. A vadrózsa ága. A tavasz, a napsugár. Kicsit elkeseredtem délelőtt, mikor nem volt hajlandó kiságyában elaludni, hiába tettem mellé a kedves Pandát, hiába zenélt neki a kiselefánt. A nyöszörgés, sírdogálás persze mindig csak addig tartott, amíg anya, azaz én, fel nem vette. Akkor tágra nyíltak a hatalmas fekete szemek, felragyogott a napbarnított aprócska arc, és rend lett a világban. Hogy elrontom? Ugyan, dehogy! Hiszen hogyan is várhatnám el tőle, hogy egyedül feküdjön a szobában, mikor hosszú hónapokat töltött velem, bennem. És valahogy, valamiért nekem is jól esik aprócska kezeit fogni, puszit adni a pisze orra, simogatni gyönyörű hajacskáját.
Ó, igen, tudom, elfogult vagyok. Annyi baj legyen!
Aztán persze anyának, azaz nekem is akad dolga a ház körül, és Borbála ilyenkor kiköltözik a babakocsiba. És láss csodát: a friss erdei levegőn fél perc alatt mély álomba szenderül a Csipkebogyó, nem zavarja a fűnyíró, traktor, a postásautó dudája.
Szeretem, hogy jól érzi magát kint. És már látom is magam előtt, ahogy aprócska gumicsizmájában gyalogol az erdőben Apa kezét fogva, és hozzák a gombát, bogyókat. Igazi kis erdei tündér lesz Borcsa...

Addig is ígérem, hogy legközelebb már nem csak Borcsáról írok, hanem a virágzó gyümölcsfákról, a csicsergő madarakról, a kertről, házról, tervekről is.

Amikor Borcsa még a pocakomban volt, tele voltam félelmekkel. Féltem, hogy nem értem majd, nem tudom, mikor mire van szüksége, hogy türelmetlen leszek vele, hogy nem leszek jó anya, nem tudok megfelelni az elvárásainak.
A kórházban töltött hosszú idő alatt pedig lassan, de biztosan rám tört a szüléstől való félelem. Nem a fájdalomtól féltem, hanem a bizonytalantól, vajon tudom-e mit kell tennem, jól csinálom-e a dolgom. Meg akartam feleni. Mindennek és mindenkinek. A bent töltött hosszú napok alatt mindenkit megismertem, orvosokat, nővéreket, szülésznőket. Mindenki kedves volt, velem izgultak, várták, hogy végre megszülessen a kislányom, és úgy éreztem, nem okozhatok nekik csalódást. Mivel is? Most már nem tudom...
Borcsa születése maga volt a csoda. Minden tekintetben. Ha a tévében nézi az ember, hangoskodás, kiabálás, szaladgálás, nyugtalanság kíséri a szülést. A mi esetünkben ez nem így volt. Nyugalom volt körülöttünk, kedves, barátságos légkör, megnyugtató hangok, gesztusok. Mikor elfáradtam, úgy éreztem erőm végén járok, mosolygó, kedves arcok nyugtattak, hogy meg tudom csinálni, bíztattak és dícsértek. Sosem lehetek elég hálás nekik, a két csodálatos embernek, akik nélkül biztosan minden más lett volna. Köszönet orvosomnak, dr. Kerner Gábornak aki mindig meg tudott nevettetni, aki elhitette velem, hogy valóban hőstettet hajtottam végre, és ettől még szebb emlék marad a szülőszobán töltött néhány óra. És sosem lehetek elég hálás szülésznőnknek, barátunknak, Herner Tündének, aki kedvességével, nyugalmával, törődésével tette nyugodt, boldog időszakká várandósságom utolsó heteit.

Kislányom megváltoztatott. Új értelmet nyert minden, változott a fontossági sorrend, bármiről legyen is szó. Értjük és megértjük egymást. Figyelem minden rezdülését, ismerem minden hangját, arckifejezését. Beszél hozzám, szeret engem, bízik bennem. Hihetetlen érzés... napról napra okosabb, ügyesebb, rafináltabb. Már tudja, hogyan érheti el, hogy felvegyem, hogy hozzám bújhasson, és bár állítólag elrontom ezzel, én nem bánom. Közelsége nekem is jót tesz. Megnyugodtam, kiegyensúlyozottabb lettem. Hogy fáradt vagyok-e? Igen, nagyon. És nem, dehogy! Keveset alszom, de nem azért, mert ő nem hagy, hanem mert szeretem nézni, ahogy alszik, érezni, ahogy hozzám bújik. Mert ha éjszaka ébred enni, közénk teszem, és velünk alszik. Mert jó neki és jó nekem, nekünk is.

Borcsával más lett a világ, és más lettem benne én is. Már nem számítanak azok a dolgok, amik régen bántottak. Már csak ő a fontos, és rajta keresztül mi is. A családunk, a családom. A boldogság, az egészség. A kertünk, a virágaink, a gyümölcsfák. Az álmaink. Amik az ő álmai is lesznek talán.

Mert valóban Ő az...

Mikor izgatottan vártam

Hogy csak ő jöhet

Ő az, s mit önmagamról hittem

Mindent félre kellett tennem

Ez már az új szerep

Változom, hogy megfejtsem őt

Bámulom, s lelkembe lát

Hallgatom a jövőidőt

A türelem állítólag rózsát terem. Türelmes embernek gondolom magam, most mégis egyre türelmetlenebbül várom, hogy megismerjem Borbálát.
Tudom, születését nem sürgethetem, nem tehetek semmit, amíg ő úgy nem dönt, fogja kis bőröndjét, és végre megérkezik. Apró jelecskéket ugyan küld már, de hogy pontosan mikor láthatjuk végre, azt nem tudni. És tulajdonképpen ettől olyan gyönyörű és izgalmas ez az időszak...
Nem tudod amikor lefekszel, hogy vajon reggelre nem tartod-e már a karodba; vagy reggel, mikor felkelsz, arra gondolsz, hogy délutánra már család lesztek, igazi család. Boldog napok ezek, boldog ez a türelmetlenség, a várakozás.
Ma az ultrahangon azt láttuk, hogy gondolkodik, éppen úgy, ahogy Rodin szobra teszi. Édes, boldogságos érzés volt, legszívesebben megsimogattam volna kis fejecskéjét, hátha elmondja, mire gondol éppen.
És persze nem csak azt várom, várjuk türelmetlenül, hogy velünk legyen, hanem az érkezést magát is...
Remélem, a következő bejegyzés már a születésről szól majd.

Nem, nem valami egzotikus dolgoról szeretnék mesélni...
Sarimának a medvehagymát hívják mifelénk. Azt a medvehagymát, amitől tavasszal isteni, lágy fokhagymaillata van az erdőnek, ami beborítja az avart, hogy szinte lépni sem tudunk tőle. Hihetetlen finom, enyhe fokhagymaíze van, jó főzve, sütve, no és persze nyersen, csak úgy rágicsálni vajaskenyér mellé, vagy csak magában.
Lassan szezonja van, de a mai hóesés biztosan lelassítja kicsit az éppen kibújó kis hajtásokat.
Tegnap délutáni sétánk során csipegettünk kicsit belőle, de az igazi "dömpingre" még várni kell 2-3 hetet. Azt hiszem, Borcsával sétálunk majd délutánonként föl az erdőbe, és szedjük tele a babakocsi nagy kosarát az illatos levelekkel. Itthon aztán egy részük fagyasztóba kerül, hogy barátaink is élvezhessék később, egy részét apróra vágva, sózva dunsztosüvegbe tömködöm, és felöntöm olívaolajjal. Kenyérbe sütve, rizottóba főzve nagyon finom, és hűvös helyen akár egy évig is eláll.
No és persze esszük majd frissen salátának, főzünk belőle levest, főzeléket. Kerül szendvicsbe, sütünk medvehagymás csigát, töltjük vele a húsvéti sültet.
Ha elolvad addig a hó...

Míg mások fokföldi ibolyát, primulát, mindenféle tavaszi és kevésbé tavaszi vágott virágot kaptak tegnap nőnapra, Borcsát és engem óriási meglepetés és öröm ért. István egy kb. 50 cm magas hegyi mamutfenyővel köszöntött bennünket.
Még sosem volt saját mamutfenyőm. Sőt, ha belegondolok, semmilyen fenyőm nem volt még sosem. Nem is tudom, mióta vonzódom ennyire a fenyőkhöz, de azt hiszem a szerelem minden egyes megismert fajta után csak mélyül. Talán, mikor a Funtineli boszorkányt olvastam, akkor kezdődött. Vagy a dédszüleim régi házánál álló óriási lucfenyő volt az első, amelyet gyerekként égig érőnek láttam, és ami miatt irigyeltem drága nagynénimet, hiszen az ő születésekor ültette dédapám. Ő persze mindig morgott miatta, mert a fa óriásira nőtt, ő pedig éppenhogy elérte a 150 cm-t, és ezt rendkívül igazságtalannak tartotta.
Néhány hónapja mondogatom már, hogy szeretnék egy mamutfenyőt a kertbe, de valahogy olyan elérhetetlennek tűnt... Hiszen a mamutfenyő hatalmas, és Kaliforniában honos, nem a mi kis falunk erősen hegyvidéki éghajlatán. És most mégis. Egyelőre egy nagy cserépben várja, hogy kiültessük, vagy még nagyobb cserepet kapjon őszig. És ismerve magam, innen már nem lesz megállás. Már látom magam előtt hatalmas telkünket, amin kis házunkat, és a vendégházat csodaszép kert veszi körül, mindenféle különleges fenyővel, ciprussal, borókával, a naposabb részeken gyönyörű futórózsákkal, illatozó fűszernövényekkel, a bejárat mellett rozmaring és levendula.
És amíg álmodozom, kicsit megsimogatom életem első mamutfenyőjét, és már látom, ahogy Borcsa mellé áll, és nevetve nézi, mennyivel magasabb a fa nála. Pedig nagyjából egyszerre érkeznek a családba...

Legalábbis a kertben bújó hagymások, és a fáinkon folyamatosan hangosan csivitelő madarak szerint. Persze a tavasz illatát azért mi is érezzük, még akkor is, ha kint most viharos a szél, és hol esik, hol meg csak szomorú szürke minden. A tavasz mindig hihetetlenül izgalmas volt számomra. Gyerekként alig vártam, hogy hazaérjek az iskolából, első utám a nagymamámhoz vezetett ilyenkor, kiskertjében figyeltem a napról napra növögető, szirmot bontó nárciszokat, tulipánokat, jácintokat, a konyhakertben a zöldhagymát lestem nagy lelkesen, és alig vártam, hogy kihúzhassam az első illatos szálat, és isteni vajaskenyérrel elmajszoljam. Ha valaki megkérdezi, mi a kedvenc ételem, a válasz ma is egyértelmű: vajaskenyér zöldhagymával... Most, hogy saját kertem van, megint ugyanazt jelenti a tavasz, mégis kicsit többet: nem csak figyelem az ébredező természetet, de igyekszem része is lenni, igazodni ritmusához. Mivel már túl vagyok fészekrakásos tavaszi nagytakarításomon, most a kertet, az udvart kerítem, kerítjük sorra. Persze csak lassan, ahogy az időjárás, és szabadidőnk engedi. Gyerekként utáltam a járdát gazolni, utcát söpörni, hétvégén viszont a napsütésben határozottan jól esett kis rendet varázsolni hosszú árokpartunkon, járdánkon. Yuccákkal, ágyásrózsákkal kezdtük beültetni az árokpartot, egyrészt, hogy kevesebb legyen nyáron a nyírnivaló, másrészt, mert mindkét növény imádjuk. Mivel sarkon van a telkünk, ráadásul szélesebb is, mint a többi az utcában, jócskán kellenek még növények, hogy végigérjünk az árkon. Közben a kerítés melletti részűre tavaly ültetett liliomokat, nőszírmokat, mindenféle mentát, orbáncfüvet gazoltuk körbe, és gyönyörködve néztük öntudatosan bújó hajtásaikat. Még a bejárati ajtó melletti nagy virágcserepet is nárciszhagymák foglalták el, és alig várom, hogy gyönyörű, vidám sárga virágaikat lássam. És bizony a konyhakert is várja már a palántákat, magokat. Hétvégén apró cserepek népesítik majd be napos ablakpárkányunkat, articsóka, fűszernövények bújnak majd belőlük elő. És földbe kerülnek saláta palánták, az ősszel elmaradt dughagymák, s ha időnk engedi, végre kialakítjuk fűszerkertünket is. Tudom, rengeteg munka ez, de nem bánom. Persze pocakkal lassabban, körülményesebben megy minden, de kis Csipkebogyóm imád kint lenni, és sosem lehet elég korán elkezdeni a kertészkedést... Erdőnk is ébredezik, délutáni sétáimon figyelem a madarakat, próbálom őket hangjukról megismerni. Lassan bújik a medvehagyma, alig várom, hogy illatos levelei kosarunkba kerüljenek.

Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal. Néha a dér megcsípte vagy a fagy elcsípte ezeknek az ágaknak a rügyeit, de volt úgy, hogy a rózsaszín virágok pillangók módjára teleülték, s majd bogyókkal is kedveskedtek.
(Tamási Áron: Vadrózsa ága)

Mikor néhány napja azon gondolkodtam, milyen címkét is adjak Borcsáról szóló bejegyzéseimnek, újra és újra a "csipkebogyó" jutott eszembe, de valamiért mindig elvetettem. Aztán valamit keresgélve papírjaim között kezembe akadt Tamási Áron írása, és egy pillanat alatt bizonyossá vált: Borcsa a csipkebogyó.
Egy hete még biztos voltam benne, a babaszoba kész új lakója érkezésére. De a hét elején valami miatt úgy éreztem, csinosítanom kell, és nem csak a pici sarkot, ami várja úrnőjét, hanem az egész házat. És neki is álltam, pucoltam az ablakokat, ajtókat, függönyt mostam, csipkéimet fehérítettem, pakolásztam, díszítettem. Így Borcsa ágya mellett a faliszőnyeg pici kampóin angyalka ücsörög piros filcszívek társaságában, a hálószoba egyszerű krémszínű szaténfüggönyét sárga virágok díszítik, a gyertyatartókba lakásszerte sárga gyertyák kerültek, a tornác tisztára söpörve, a pad letakarva rongyszőnyeggel...
Fészket raktam. Meleg, biztonságos, barátságos kis fészket pici családomnak. Még a cicák kosara is új párnát, takarót kapott, hiszen hamarosan Bársony is anyuka lesz.
Szép, boldog, várakozásteli időszak ez. Néha türelmetlen vagyok, látni szeretném arcocskáját, hallani hangját, érezni végre az illatát, néha pedig lassítanám az időt, hogy még sokáig érezzem apró lábacskáinak mozgását a pocakomban.
Most már bármikor megérkezhet, és ez hihetetlenül izgalmassá varázsol minden napot, minden órát, minden percet.
És Borcsával együtt érkezik a tavasz, bújnak a hagymások a kertben, vastagodnak a rügyek a gyümölcsfákon, rózsákon, hajtanak a fűszernövényeink, csicseregnek a madarak. Borcsa napsütésre, tavaszra érkezik, és ennek így is kell lennie, hiszen ő a mi Napsugarunk, a vadrózsa rózsaszín pillangóvirága, a csipkebogyó.