Nyomok a hóban/ Spuren im Schnee

Hajnali négykor nyitottam ki a bejárati ajtót. Havazik! Egész hétvégén erre vártunk, és végre, végre most nálunk is havazik! A következő ...


Hajnali négykor nyitottam ki a bejárati ajtót. Havazik! Egész hétvégén erre vártunk, és végre, végre most nálunk is havazik! A következő gondolatom persze az volt, hogy egész hétvégén vártuk, és akkor éppen ma esik, mikor rohannunk kell a buszra, Bori későn végez... De nem, koncentráljunk a lényegre: ha-va-zik.

Lelkesen indultam hajnali túrámra, ébresztettem a karám közepén behavazva alvó birkákat, és az sem zavart, hogy a kecskék furán néztek rám, mikor szénázás közben hangosan énekeltem, hogy "esik a hó a jégre, nádra...". Ugyan már, ki hallja hajnali négykor a semmi közepén?!

Kinevettem a kacsákat, mert ki se dugták az orrukat az ólból, mikor meglátták a fehérséget a lámpafényben. És élvezettel néztem, ahogy Csibi kutyánk a századik kört futja a kertben, néha beletúr az orrával a hóba, aztán fut tovább, mintha nem akarná elhinni, hogy végre hó van...

Miután gondosan megtöltöttem a madáretetőket, legszívesebben felébresztettem volna mindenkit, hogy "hahó, esik a hó!", de még nem volt öt óra sem, így magamban élveztem a csillogva táncoló hópelyhek csodáját.

Most pedig egy nagy bögre forró kávé mellett ülök a konyhában, egyedül, csöndben, félhomályban, és örülök, hogy tudok örülni a hóesésnek.
Mert most ez a lecke, a feladat, a cél: újra örülni az apró, és nagyobb csodáknak, és nem szégyelni ezt az örömet.

Legyen csodákkal teli, gyönyörű téli napotok!


You Might Also Like

0 megjegyzés