Azok, akik igazán jól ismernek -mint pl. az Anyukám- most valószínűleg nagyon meglepődnek. Készülök a Valentin-napra. Én. Ugye, ugye meglepő?

De hadd kezdjem az elejéről...
Nagyon szeretem az ünnepeket. Csodálatos ünnepeink voltak gyerekkoromban, Anyukám és a Nagymamám hihetetlen módon értettek ahhoz, hogy a legapróbb ajándékból is hetedhét országra szóló meglepetést varázsoljanak, hogy az ünnepek olyanok legyenek, amilyennek lenniük kell: hol meghittek és csöndesek, hol hangosak, vidámak.
A születésnapokat mindig különösen szerettem, nem csak a sajátomat, mindegyikünkét. A születésnap különleges nap volt. Kora reggeltől egészen lefekvésig az ünnepeltről szólt, az ő kívánsága szerint készült a reggeli, az ebéd, a vacsora, mindenki igyekezett a kedvében járni. Jó volt ünnepeltnek és ünneplőnek lenni. Apró ajándékokat kapni és adni, figyelni a másikra, és egy napig a figyelem középpontjában lenni.
Éppen ezért "sokkolt" gimnazistaként a Valentin-nap. Döbbenten vettem észre, hogy az én születésnapomon mások is kapnak ajándékot. És nem tetszett. Az meg pláne nem, hogy a legtöbb társaságban, ha szóba került, mikor van a születésnapom, általános rácsodálkozás következett: "Jé, te Valentin-napon születtél?". Igen, akkor. Bár igazából Bálint napon, február 14-én. (Erről van egy nagyon kedves családi "legendánk", de ezt majd máskor.)
Nos, az első perctől kezdve utáltam a Valentin-napot. Hogy minden tele van piros szívekkel, a virágboltban sorok állnak, és ez a nap már nem az én napom, hanem mindenki másé.
Gyerekes dolog, ugye?:-) Lassan felnőttem, és néhány éve kitaláltam magamnak valamit. Este nyolc óra tíz perckor születtem, és a legjobban azt szerettem a születésnapomban, hogy ilyenkor Anyukám mindig felköszöntött. Mindegy volt, hogy éppen hol vagyok, hogy a gimnáziumi kollégiumban, 1000 km-re tőle, az egyetemi koleszben, hogy dolgozom, vagy buli van, minden évben február 14-én pontban 20.10-kor hívott. Szóval arra gondoltam, nagylelkű leszek a szerelmesek millióival, és átengedem nekik a "napom", és én csak egy órácskát kérek nyolc tíztől.
Azért ez kedves gesztus, nem?;-)
És idén valami egészen érdekes történt.
Ahogy nézelődtem, olvasgattam kedvenc blogjaimon, hirtelen aranyosnak éreztem a készülődést, a különböző apró meglepetéseket. És amikor megláttam ezeket, és ezt, no meg ezt, elhatároztam, hogy idén bizony nálunk is lesz Valentin.
Tehát ma Borival nekiálltunk, hogy meglepetést készítsünk Apának. Semmi komolyat, csak olyasmit, amit közösen készíthetünk, amivel örömet okozhatunk neki.
Ez várja majd a reggeli kávé mellett...