Néhány napja valaki csúnyán megbántott. Lekicsinylően beszélt az otthonunkról, az életünkről, mert a "világ végén" vagyunk, és nem egy poros nagyvárosban. Az első gondolatom az volt, hogy nem foglalkozom vele, de dolgom van még az illetővel, hosszú évekig, így azt hiszem, nem maradhatnak elvarratlan szálak, tisztázatlan dolgok. Megpróbálom tehát.
Mikor megvettem a házat, nyaralónak, amolyan kis menedéknek szántam, aztán jött a pályázati lehetőség, és butaság lett volna nem kihasználni, hát pályáztam. Remélem jövő ilyenkor már a vendégeimnek készítem a reggelit... Mikor kész lett a felújítás, igyekeztünk minél több időt itt tölteni, bár a munkánk Pécshez kötött bennünket. Emlékszem, május 9-én aludtunk itt először, és akkor még csak feltételes módban beszéltünk az ideköltözésről. Minél többet ébredtünk itt az erdőszélen, annál inkább vágytunk arra, hogy most már mindig. Nem volt egyszerű döntés, de nem bántuk meg. Egyikünk sem. És mikor Borcsa készülődött közénk, már egyértelmű volt, hogy itt kell felnevelnünk.
Szeretünk itt élni. Szeretjük a hajnali madárcsicsergést, a seregélyek zajongását, a birkák bégetését. Szeretjük a hűs levegőt, ami a faluból a házunk felé sétálva estefelé szembejön velünk. Szeretjük a nyugalmat. Az esti csöndet, a rétisasok röptét a legelő fölött. Szeretjük a rókát, aki néha átsétál a kertünkön, és mielőtt kibújna a kerítésen a hozzánk szegődött kutyák által készített "művészbejárón" még visszanéz, és ránk kacsint. Szeretjük a szarvasbőgést hallgatni nyár végén az ágyunkból. Szeretjük, hogy tavasszal csak pár métert kell sétálni, és friss medvehagymát szedhetünk, hogy májustól csak egy rövid reggeli séta az erdei gomba a vasárnap reggeli rántottába. Szeretjük a csodálatos barátokat, akikre találtunk itt. És nemcsak mi, a gyerekeink is. Borcsa, és a "Nagyok". Mert ők is szeretnek itt. Gőtét fogni a patakban, birkákat terelni a legelőn, egyedül bóklászni az erdőben, bogarat gyűjteni, gombát szedni. Élni.
Itt, a "világ végén". Itt, ahol nekünk a VILÁG van.