Ma reggel fokhagymás pirítóst ettünk Borival. Nincs ebben semmi különleges - gondolom. Szeretjük, teát iszunk mellé, vajjal kenjük, hogy ráolvadjon, ahogy mindenki.
Miközben ettük, elgondolkodtam, vajon mások hogy készítenek pirítóst... Merthogy nekünk itt a kedves sparherd, reggel, míg elkészül a kávé, begyújtunk most, hogy komoly fagyok vannak már. Szóval itt a sparherd, azon készítem a pirítóst, ahogy a nagymamám is annak idején. De mit csinál az, akinek nincs sparherdje? Nem eszik pirítóst?
Nem, ne nevessetek, tényleg KOMOLYAN elgondolkodtam ezen, míg reggeliztünk. Aztán a teámat kortyolgatva eszembe jutott, hogy én bizony Pécsett is ettem pirítóst, és ott sem volt sparherd. No itt ugrott be az a masina, amit kenyérpirítónak hívnak.
Hogy ez az elbutulás első jele, vagy egyszerűen csak annyira itt élek, hogy elfelejtek mindent, ami civilizáltabb Terecsenynél, nem tudom.
Szerintetek?

Jelentem élek még. Csak zombi üzemmódban, mert Bori lassan három hete alig alszik. Éjszaka legalább háromszor ébred, és csukott szemmel, de határozottan közli, hogy "Anya, cici!". Ez ugye most, hogy okos nagylány és saját ágyában alszik, azzal jár, hogy anya kel, fekszik Bori mellé és teljesíti a kívánságot. Aztán mikor Bori már mélyen alszik, vissza a saját ágyába. No de eddigre anya ébren van teljesen, kell kis idő, míg újra elalszom. Aztán kezdődik újra az egész...
A napközbeni alvás sem az igazi mostanság. Fél óra, háromnegyed óra ebéd után, ami éppen arra elég, hogy elpakoljak a konyhában, megetessem a nyuszikat, esetleg beleolvassak néhány rövid hírbe. Mikor leülnék kicsit pihenni, olvasni, no, akkor megjelenik Bori az ajtóban, szorítja magához Boldit, a Bee-t (bárány), húzza maga után a narancssárga kockás takarót, toporog kicsit a küszöbön, majd határozottan elindul felém, és az ölembe bújik.
Szóval se blogolni, se kedvenc topicomra az nlc-n, se emilekre nincs idő, mód.
De fejben naponta írok, előbb-utóbb biztosan papírra is vetek mindent.