Van, hogy nem jut eszembe semmi, amit úgy igazán megennék, vagy ha eszembe is jut valami, biztosan nincs itthon egy-két kulcsfontosságú hozzávaló. Ilyenkor két dolog történhet - rosszabb esetben elmegy a kedvem a főzéstől és hideg vacsora van, majd másnap délelőtt rögtönzök Borinak valami finomat; jobbik esetben pedig "Kochduell"-t játszom magammal, és a véletlenszerűen a konyhapultra rakott alapanyagokból áll össze a vacsora.
Így készült ez a tészta is, amit mi vacsorára ettünk friss salátával, Bori pedig másnap ebédre. Felnőtt adagot pusztított el belőle, győztem adni neki kis villájával. Majd mikor megunta Anya lassú etetését, önállósította magát: először saját villájával próbálkozott, de kis masnik folyton lecsúsztak róla, majd a kezecskéit hívta segítségül. Az eredmény a képeken látható.



A vizet feltettem főni, közben összedaraboltam apróra a fokhagymát, szurokfüvet, a halat kis tálban villával kicsit szétnyomkodtam. A halat a rajta lévő olajjal együtt magas falú serpenyőbe dobtam, kicsit átpirítottam, majd hozzáadtam a fokhagymát, szurokfüvet, és ezekkel pirítottam tovább. Hozzáadtam a paradicsomot, lefedve forraltam pár percig, majd sóztam, tekertem bele borsot. Közben kifőztem a tésztát is. A szószt levettem a tűzről, belekevertem a tejszínt, lefedve hagytam állni pár percet, aztán belezuttyantottam a tésztát, összeforgattam és jól megettük.

Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

(Nadányi Zoltán)

Körülbelül 30 éve minden Anyák Napján ezzel a verssel köszöntöttem Anyukám, bárhol éltem is éppen a világban. Volt, hogy csak telefonon tudtam felhívni, volt, hogy úgy sem, és csudaszép képeslapon küldtem el neki a fenti verset. És mindig sírtam/sírtunk rajta. Én nagyjából ott kezdtem, hogy "most semmi bajom sincs". Anyukám gondolom már az elején...
Idén elmaradt a vers. No nem azért, mert elfelejtettem. Nem. Idén apró picike kezek nyújtották a szál korán reggel, esőkabátban, gumicsizmában szedett orgonát a NAGYMAMÁNAK. És sírtam. Mert az én Anyukám nekem valahogy attól lett Nagymama, hogy én is anyuka lettem - hiába a másik két lányunoka. És alig várom, hogy jövőre megtaníthassam neki a másik versikét...

Nagyanyónak

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.