Mindig úgy éreztem, mikor Terecsenyben kiszálltam az autóból, hogy hazaértem, otthon vagyok. Mégis valahogy nagyon-nagyon távolinak tűnt a pillanat, mikor ott ébredek, ott fekszem le.
És megtörtént. Nehéz volt, és tudom, a nehézségeknek, buktatóknak nincs végük még, mégis jó érzés hogy valahol tényleg otthon vagyok. Hogy új életem ott kezdődik, ahol annak idején nagyapám hajtotta háromkerekű biciklijét, ahol dédanyám főzte feledhetetlen vargányalevesét.
Falusi lány vagyok, az élet Csipkerózsában azonban mégis valami egészen újat adott nekem is, már az első napokban. A hajnali napsütésre ébredés, a csend, ami attól csend, hogy békák brekegek, tücskök ciripelnek, madarak csicseregnek, a tiszta, szinte harapható levegő, az erdő a házzal szemben... egyszerűen maga a csoda. Hogy bodzaszörpöt úgy készítünk, hogy kimegyünk a kertbe és szedünk egy kosár bodzavirágot. Hogy gyíkok pihennek a kertben a köveken, hogy köszönnek az emberek az utcán, hogy a szomszédnéni beszélget velünk a kerítésen keresztül. Hogy...
Nehéz volt visszatérni a városba, de már csak néhány hét. Addig pedig hozunk haza magunkkal kis erdei hangulatot. Például az isteni illatú és ízű barna csészegombát, amit vasárnap reggeli után szedtünk az erdőben, és vacsorára ettünk, hogy itt is velünk legyen a mi Terecsenyünk...

(A fotó a hajnali kép az ágyból...)