Amikor Borcsa még a pocakomban volt, tele voltam félelmekkel. Féltem, hogy nem értem majd, nem tudom, mikor mire van szüksége, hogy türelmetlen leszek vele, hogy nem leszek jó anya, nem tudok megfelelni az elvárásainak.
A kórházban töltött hosszú idő alatt pedig lassan, de biztosan rám tört a szüléstől való félelem. Nem a fájdalomtól féltem, hanem a bizonytalantól, vajon tudom-e mit kell tennem, jól csinálom-e a dolgom. Meg akartam feleni. Mindennek és mindenkinek. A bent töltött hosszú napok alatt mindenkit megismertem, orvosokat, nővéreket, szülésznőket. Mindenki kedves volt, velem izgultak, várták, hogy végre megszülessen a kislányom, és úgy éreztem, nem okozhatok nekik csalódást. Mivel is? Most már nem tudom...
Borcsa születése maga volt a csoda. Minden tekintetben. Ha a tévében nézi az ember, hangoskodás, kiabálás, szaladgálás, nyugtalanság kíséri a szülést. A mi esetünkben ez nem így volt. Nyugalom volt körülöttünk, kedves, barátságos légkör, megnyugtató hangok, gesztusok. Mikor elfáradtam, úgy éreztem erőm végén járok, mosolygó, kedves arcok nyugtattak, hogy meg tudom csinálni, bíztattak és dícsértek. Sosem lehetek elég hálás nekik, a két csodálatos embernek, akik nélkül biztosan minden más lett volna. Köszönet orvosomnak, dr. Kerner Gábornak aki mindig meg tudott nevettetni, aki elhitette velem, hogy valóban hőstettet hajtottam végre, és ettől még szebb emlék marad a szülőszobán töltött néhány óra. És sosem lehetek elég hálás szülésznőnknek, barátunknak, Herner Tündének, aki kedvességével, nyugalmával, törődésével tette nyugodt, boldog időszakká várandósságom utolsó heteit.

Kislányom megváltoztatott. Új értelmet nyert minden, változott a fontossági sorrend, bármiről legyen is szó. Értjük és megértjük egymást. Figyelem minden rezdülését, ismerem minden hangját, arckifejezését. Beszél hozzám, szeret engem, bízik bennem. Hihetetlen érzés... napról napra okosabb, ügyesebb, rafináltabb. Már tudja, hogyan érheti el, hogy felvegyem, hogy hozzám bújhasson, és bár állítólag elrontom ezzel, én nem bánom. Közelsége nekem is jót tesz. Megnyugodtam, kiegyensúlyozottabb lettem. Hogy fáradt vagyok-e? Igen, nagyon. És nem, dehogy! Keveset alszom, de nem azért, mert ő nem hagy, hanem mert szeretem nézni, ahogy alszik, érezni, ahogy hozzám bújik. Mert ha éjszaka ébred enni, közénk teszem, és velünk alszik. Mert jó neki és jó nekem, nekünk is.

Borcsával más lett a világ, és más lettem benne én is. Már nem számítanak azok a dolgok, amik régen bántottak. Már csak ő a fontos, és rajta keresztül mi is. A családunk, a családom. A boldogság, az egészség. A kertünk, a virágaink, a gyümölcsfák. Az álmaink. Amik az ő álmai is lesznek talán.

Mert valóban Ő az...