Van, hogy az ember hall egy kedves dallamot, és dúdolni kezdi. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy órák, napok óta ugyanazt dúdolja, és hiába próbál másra figyelni, mást énekelgetni magában, csak visszatér az édes dallam.
Valahogy így vagyok én Borcsával. Leültem, hogy írok a faluról, tervekről, alakulóban lévő érdekes dolgokról, közben pedig egyre a babakocsiban alvó pici lányon jár a fejem. No nem mintha próbálnék másra gondolni, hiszen az a normális, hogy ő töltse ki a gondolataimat.
A Csipkebogyó. A vadrózsa ága. A tavasz, a napsugár. Kicsit elkeseredtem délelőtt, mikor nem volt hajlandó kiságyában elaludni, hiába tettem mellé a kedves Pandát, hiába zenélt neki a kiselefánt. A nyöszörgés, sírdogálás persze mindig csak addig tartott, amíg anya, azaz én, fel nem vette. Akkor tágra nyíltak a hatalmas fekete szemek, felragyogott a napbarnított aprócska arc, és rend lett a világban. Hogy elrontom? Ugyan, dehogy! Hiszen hogyan is várhatnám el tőle, hogy egyedül feküdjön a szobában, mikor hosszú hónapokat töltött velem, bennem. És valahogy, valamiért nekem is jól esik aprócska kezeit fogni, puszit adni a pisze orra, simogatni gyönyörű hajacskáját.
Ó, igen, tudom, elfogult vagyok. Annyi baj legyen!
Aztán persze anyának, azaz nekem is akad dolga a ház körül, és Borbála ilyenkor kiköltözik a babakocsiba. És láss csodát: a friss erdei levegőn fél perc alatt mély álomba szenderül a Csipkebogyó, nem zavarja a fűnyíró, traktor, a postásautó dudája.
Szeretem, hogy jól érzi magát kint. És már látom is magam előtt, ahogy aprócska gumicsizmájában gyalogol az erdőben Apa kezét fogva, és hozzák a gombát, bogyókat. Igazi kis erdei tündér lesz Borcsa...

Addig is ígérem, hogy legközelebb már nem csak Borcsáról írok, hanem a virágzó gyümölcsfákról, a csicsergő madarakról, a kertről, házról, tervekről is.