Emlékszem, gyerekkoromban valami egészen különleges, misztikus dolgot gondoltam, mikor egy-két osztálytársam édesanyja foglalkozásánál ezt a három betűt olvastam a naplóban. Nem is értettem, mit csinálhat otthon egész nap egy anyuka, mikor az én anyukám is, nagymamám is dolgozott, mégis mindig volt sütemény, vacsora, tiszta, vasalt ruha, rend a házban, ettek az állatok. (Mondjuk a mai napig nem értem, a nagymamámnak hogyan volt ideje mindenre, de ha rájövök, mindenképpen megosztom veletek.)
Aztán mikor saját háztartásom lett, mellette munkahelyem, sőt szinte minden délután tanítványom otthon is, kicsit irigyeltem azokat, akik a háztartást főállásban viszik/vihetik.
Ma már tudom, komoly szervezést igényel, ha valaki háziasszonyként tényleg jól akarja végezni a dolgát. Szeretem a rendet magam körül, de nagyon nehéz egyedül rendet tartani egy ekkora házban, hat ember holmija között. Fával fűtünk, ami nagyon jó, mert igazi meleget ad, mert imádom nézni, hallgatni a tüzet, jó, hogy gyakorlatilag egész télen nem kell gázpalackot cserélni (itt nincs vezetékes gáz), mert a sparherden minden megfő, megsül, sőt a mosogatáshoz sem kell a bojler meleg vizét használnom. De a fa szemetel, be kell hordani, a kályhából óhatatlanul jön ki valamennyi hamu, a kandalló körül valahogy mindig megül a por... Szóval porszívózok, fölmosok a kályhák körül naponta legalább egyszer, de inkább kétszer. A mosógép is megy sokat, vasalnivaló is van bőven, hol hajnalban, hol késő este vasalok, ezt nem nagyon tudom még Bori mellett megoldani.
Aztán itt van a portörlés, pakolás. A gyerekek játékai, könyvei karácsony előtt külön polcot kaptak a nappaliban, de ahogy bepakoltuk, ki is nőttük, szerencsére rengeteg könyvük, társasjátékuk van a nagyoknak is nálunk. Bori kuckójában kosarakban, kerekeken guruló ládában gyűlnek a játékok, de lassan a Bori-kuckót is kinőjük, kell majd a külön szoba. De kinek? Egy szoba a négy gyereknek? Vagy külön lányszoba és fiúszoba? És akkor hol alszunk mi? Merthogy csak két nagy szoba van kicsi házikónkban. Igen, hozzá kell építenünk a házhoz. Tulajdonképpen sürgősen, hiszen a fiúk már kilenc évesek, hamarosan zavarja őket a két kisebb lánytestvér.
Szekrényeink sem nőnek velünk, abból sem fér már több a hálószobába, a nappali falait pedig -szerencsére- elfoglalják a könyvespolcok - amiket szintén kinőttünk.
Négy gyereket nevelünk -még ha a három nagyobbat csak kéthetente is-, igyekszünk mindenkinek megadni mindent, amire szüksége van ahhoz, hogy otthon érezze itt magát. Van rengeteg játék, teljes ruhatár mindenkinek, és a természetes dolgok: saját ágynemű, kedvenc színben törölközők, fürdőlepedők, karácsonyi és nemkarácsonyi bögrék, bicikli, bakancs, gumicsizma, sportcipő, papucs minden. És ez rengeteg helyet foglal, és bizony rengeteg pénzbe is kerül. Nem panaszkodom, csak megállapítom.
Ezért számolok, gondolkodom napok, hetek óta. Hamarosan lejár a GYED-em, kell találnom valami kiegészítő tevékenységet, hogy a család ne szenvedje meg ezt az "aprócska" pénzügyi változást. Járom körbe a lehetőségeket, próbálok valami olyasmit találni, kitalálni, ami mellett kicsit maradhatok htb. Így jutottunk el néhány hónapja a lekvárfőzéshez, és emiatt találtam ki a komolyabb "nyulazást" is. No meg a kertet, a zöldségeket, amiket megtermelek magunknak, a tyúkokat, kacsákat, amik tojást, húst adnak a családomnak.
Nagyon nehéz innen bármi mást találni, ha innen szeretnék munkába járni, és nem szeretném, hogy a kislányom másfél év múlva az üres házba jöjjön haza az óvodából, bizony itthon kell megtalálnom a boldogulást. És mivel a kertet, állatokat, főzést-sütést szeretem, úgy érzem, ebben kell gondolkodnom.
Vagy teljesen utópisztikus az elképzelés? Segítsetek, kérlek...

Még soha nem tettem fogadalmat január elsején, most azonban úgy éreztem, ez az a nap, amikor változtatni tudok - hát megtettem.
Listám kicsit bridgetjones-os, bár mindenféle súlyra és a másik nemre vonatkozó kijelentés hiányzik belőle.
Nem is írok le ide mindent, vannak, amik esetleg hosszabb magyarázatra szorulnának, vagy egyszerűen csak nem annyira fontosak, hogy itt említsem őket.
A legfontosabbak:

1. Rendet teszek (és tartok)
-az irataink, számláink;
-receptjeim;
-fűszereim között.

2. Legkésőbb péntek reggelre elkészülök a következő heti menüsorral, így könnyítve meg a bevásárlást.

3. Nem fejben írom a blogot.

4. Befejezek minden megkezdett kötést, hímzést, varrást.

5. Minden fontos gondolatot, receptötletet, bármit, ami eszembe jut, leírok, mert később még fontos lehet.

6. Listát készítek a céljaimról, vágyaimról, és arról, hogyan tudom megvalósítani őket.

Nos, azt hiszem az első lépést megtettem, a listám kész, bevásárlás elintézve, menüterv a hűtőn, sőt, már néhány receptötletet, kipróbálandót is lejegyeztem az Ildiéktől karácsonyra kapott gyönyörűséges naplóba.
Most megyek, be kell fejeznem egy kötött cicát, míg Bori alszik.;-)))

Emlékeztek, mikor Emma Thompson az Igazából szerelemben azon kesereg, hogy míg a testvére -aki persze a miniszterelnök- kiállt a hazájáért, ő csak egy papírmasé homárfejet készített aznap.
Hát, valahogy így éreztem én a karácsonyi készülődés alatt magam, miközben legbelül, nem is tudom hol, motoszkált bennem valami. Valami, hogy nem jó lesz ez az idei karácsony, sehogysem lesz jó. Pedig szerettem volna. Igazán. Bori miatt elsősorban, de persze magunk miatt is.
És nagyon rossz lett. Borinak nem, bár kicsit betegeskedett, de hihetetlen módon örült a fának, a díszeknek, a lámpáknak, mindennek. Az ajándékai egytől egyig telitalálatnak bizonyultak, úgyhogy tulajdonképpen boldog is lehetnék.
Mégsem vagyok. Mert minden más rossz volt. Mert semmi nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, mert alig láttuk egymást, mert megbántottak bennünket csúnyán, mert amint nem hárman voltunk, hiányzott minden ünnepi, minden meghittség. Nincs bennem harag, pedig lehetne. Csak tanácstalanság és bizonytalanság. Hogy hogyan is kell majd ezek után viselkednem azzal, aki így meg tudta bántani a családom, a kislányom. Persze az idő majd ezt is megoldja.

Éppen ezért kérlek Benneteket, nézzétek el nekem, hogy nem kívántam minden Kedves Olvasómnak boldog karácsonyt. Mert kívántam, csak magamban. Egyenként, mindenkinek. Meg is öleltem mindenkit, aki figyelt, figyel rám, akit érdekel amit gondolok, amiről álmodom. Csak ide nem értem a gondolatokkal, mert mindig utamba állt a keserűség.

Magamnak az kívánom az év utolsó napjára, hogy teljen nyugodtan: süljön meg a malac a kemencében, legyen ropogós finom a kenyér, forró a bor, amit a kemence mellett iszogatunk.
Nektek kívánom, hogy legyen olyan az év utolsó napja, éjszakája, amilyennek szeretnétek, az új esztendő pedig igazán békés és boldog!

És ha 2012-ben is benéztek ide, az új, felébredt Csipkerózsával találkozhattok.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Csak így hívjuk most a mi okos, ügyes kislányunkat. Három hónapon keresztül próbáltunk utánajárni, miért húz befelé a bal szeme, míg végül eljutottunk a tüneményes kis mályvaszínű szemüvegig.

Bori nagyon okosan hordja első pillanattól szemüvegét, sőt, Anyát is figyelmezteti, ha esetleg nincs rajta, hogy bizony, ha neki kell a szemüveg, akkor hordja más is.:-)

Az utóbbi időben kicsit eltűntem - blogról, a Nagymama konyhájáról, nagy sokára válaszoltam csak emailekre. Köszönöm azoknak, akik megértették, vagy csak elfogadták, mert nem magyaráztam, talán kicsit titokzatos is voltam.
Nos, dolgoztam. Egy ideig csak fejben, no meg napközben Borival osztva meg gondolataimat, aztán meg írásban is. Terveztettem, terveztem, írtam, gondolkodtam, megint írtam. Sokáig tartott, Bori miatt főleg éjszaka tudtam dolgozni, csak egy-két órát aludtam, de elkészült. Először a fejemben, aztán papíron is megszületett a "Csipkerózsa Lekvárda". Most már "csak" fel kell épülnie a háznak, a konyhának, raktárnak. Addig pedig dolgozom, dolgozunk tovább. Főzzük a finomabbnál finomabb, különleges, vagy éppen teljesen hagyományos lekvárokat, szörpöket. Most éppen csipkebogyóból, sütőtökből, birsből és almából mindenféle fűszerekkel, sósan, édesen.
Akik eddig kóstolták műveimet, visszajárnak, várják az újabb csomagot. Remélem, így lesz ez leendő vásárlóimmal is.
Ha valakit érdekelnek a terecsenyi lekvárok, csak írjon, hívjon!:-)))

Ma reggel fokhagymás pirítóst ettünk Borival. Nincs ebben semmi különleges - gondolom. Szeretjük, teát iszunk mellé, vajjal kenjük, hogy ráolvadjon, ahogy mindenki.
Miközben ettük, elgondolkodtam, vajon mások hogy készítenek pirítóst... Merthogy nekünk itt a kedves sparherd, reggel, míg elkészül a kávé, begyújtunk most, hogy komoly fagyok vannak már. Szóval itt a sparherd, azon készítem a pirítóst, ahogy a nagymamám is annak idején. De mit csinál az, akinek nincs sparherdje? Nem eszik pirítóst?
Nem, ne nevessetek, tényleg KOMOLYAN elgondolkodtam ezen, míg reggeliztünk. Aztán a teámat kortyolgatva eszembe jutott, hogy én bizony Pécsett is ettem pirítóst, és ott sem volt sparherd. No itt ugrott be az a masina, amit kenyérpirítónak hívnak.
Hogy ez az elbutulás első jele, vagy egyszerűen csak annyira itt élek, hogy elfelejtek mindent, ami civilizáltabb Terecsenynél, nem tudom.
Szerintetek?

Jelentem élek még. Csak zombi üzemmódban, mert Bori lassan három hete alig alszik. Éjszaka legalább háromszor ébred, és csukott szemmel, de határozottan közli, hogy "Anya, cici!". Ez ugye most, hogy okos nagylány és saját ágyában alszik, azzal jár, hogy anya kel, fekszik Bori mellé és teljesíti a kívánságot. Aztán mikor Bori már mélyen alszik, vissza a saját ágyába. No de eddigre anya ébren van teljesen, kell kis idő, míg újra elalszom. Aztán kezdődik újra az egész...
A napközbeni alvás sem az igazi mostanság. Fél óra, háromnegyed óra ebéd után, ami éppen arra elég, hogy elpakoljak a konyhában, megetessem a nyuszikat, esetleg beleolvassak néhány rövid hírbe. Mikor leülnék kicsit pihenni, olvasni, no, akkor megjelenik Bori az ajtóban, szorítja magához Boldit, a Bee-t (bárány), húzza maga után a narancssárga kockás takarót, toporog kicsit a küszöbön, majd határozottan elindul felém, és az ölembe bújik.
Szóval se blogolni, se kedvenc topicomra az nlc-n, se emilekre nincs idő, mód.
De fejben naponta írok, előbb-utóbb biztosan papírra is vetek mindent.

Ugrálok össze-vissza az időben, nézzétek el nekem, de annyi minden van a fejemben, amit le szeretnék írni, és annyira kevés az idő rá, hogy csak csapongok.
Szóval a nyulak. Mióta utoljára írtam róluk, Apponyi Geraldine picúrka nyuszibébijei hatalmas és gyönyörűséges nyulakká nőttek, ketten lányok, akikből anyanyuszi lesz hamarosan, hárman pedig fiúk, akik... hogy is mondjam, a fazékban végzik. Vagy a kemencében.
Sosem ettem meg a nyulat, bár gyerekkoromban gyakran került az asztalra. Isteni illata volt belőle a vadasnak, a sülteknek, de nem vitt rá a lélek, hogy meg is kóstoljam, hiszen ismertem őket.
Azóta felnőttem, és magamat is megleptem a nyúlvágáshoz, nyúlevéshez való hozzáállásommal.
Nem, ne ijedjetek meg, a nyuszikat nem én vágtam, még csak nem is láttam, hogyan történt a dolog, de mikor István megjelent a konyhaajtóban a nagy vájlinggal, benne a nyúltetemekkel, úgy éreztem, nekem is ki kell vennem a részem, és nagy sóhajjal magamra vállaltam a bontást, zacskózást.
A három fehér nyuszi volt az áldozat, nem szerettem őket igazán, hiányzott belőlük minden kedvesség, "nyusziság", de azért kicsit mégis sajnáltam, hogy így végezték...
No de vissza a vájlinghoz. Mikor betettem a mosogatóba, fordult egyet a gyomrom, a friss vérszag, a meleg hús (bocs, ha borzolom az idegeket), de nyeltem egyet, rengeteg hideg vizet engedtem rájuk, és mikoözben daraboltam őket, jobbnál jobb recepteket találtam ki rájuk.
Majdnem hat kiló lett a husi, három csomag került a mélyhűtőbe: egy hatalmas adag vadasnak való combokkal, mellekkel, a legkisebb gerinccel; egy kisebb vadas-csomag, amiben csak négy kis comb és a mellcsontok vannak; és egy csomag a két nagy, húsos gerincekkel - ezeket a kemencében sütjük majd.
Négy combot még azon a hétvégén megsütöttem, bepácoltam péntek este a vágás után, vasárnap pedig szalonnával, fokhagymával, hagymával, és rókagombával sütöttem meg. És ettem belőle! No persze csak keveset, egy combot feleztem Borival, de már ez is több, mint amit egész eddigi életemben ettem. Bori és István imádták, úgyhogy legközelebb én is bátrabb leszek.
A csoda viszont a három nyúlmájból készült szombaton vacsorára. Kisebb darabokra vágtam őket, közben kevés olívaolajon szálasra vágott hagymát és aprított fokhagymát futtattam. Rádobtam a májat, majd paprikát, paradicsomot és csíkokra vágott friss vargányát. Medvehagymasóval, borssal és szerecsendióval fűszereztem. Nagyjából "félidőben" felengedtem finom roséval, fedő alatt készre pároltam. Mikor elkészült, leheletnyi főzőtejszínt öntöttem hozzá.
Kedvenc pasta-tányérjainkon tálaltam masnitésztára halmozva és kevéske parmezánt reszeltem rá. Egyszerűen tökéletesen nézett ki. Egy percig csak néztünk, aztán megkérdeztem Istvántól, nem kellene-e lefotóznunk, de ő mosolyogva csak annyit mondott: Szerintem ezt inkább megennünk kellene.:-)
Megettük. Leírhatatlanul finom volt.

Szeptember végén megint nyulat vágunk. Akkor fotózunk is. Mármint a májat...