Gyerekkorom legszebb emlékei nagymamámhoz, az ő házához, kertjéhez, konyhájához fűződnek.
Óvodából, iskolából hazatérve vagy a konyhában a kissámlin, vagy a lugasban a padon ültem, és meséltem el neki a napom. Vagy csak figyeltem, hogyan dagasztja a kalácsot, pogácsát, pucolja a tyúkot, kacsát, vagy főz valami egyszerűt, finomat. Órákig beszélgettünk, miközben ő sustyázott.
Mikor nagyobb lettem, órákra elbújtam a kertben, a birsalmafa vízszintes, alacsony ágán ültem és olvastam.
Imádtam a történeteit, meséit is, és már bőven iskolás voltam, mire rájöttem, hogy ezek nem is mesék, hanem az élete a gyerekkora történetei a "csodavilágból", Felvidékről, a szülőfalujából Naszvadról. A Felvidék mindig olyan volt nekem, mint Tündérország: boldog gyerekek, állatok, a Nyitra, kedves emberek, vicces történetek. Pontosan el tudtam képzelni a házat, amelyben nagymamám gyerekeskedett, a hatalmas körtefát az udvarban, az istállót a lovakkal, tehenekkel. Bár csak egy-két fényképet tudtak magukkal hozni, de ha mesélt, láttam dédapámat, ahogy vezeti a lovakat, vagy hajtja a kocsit, vagy dédanyámat, ahogy a két rossz fiút szidja éppen. Ha becsukom a szemem, most is látom Nagymamit, ül az ágyam szélén és meséli Vrábel Gábor, az unokatestvére csínytevéseit... Vagy éppen hallom a hangját, ahogy énekli nekem, hogy Krasznahorka büszke vára...
Pünkösdkor a kezembe akadt egy cd háború előtti felvételekkel, és gondoltam, belehallgatunk Borcsával. Mikor megszólalt Hámory Imre előadásában nagyanyám nótája, az én drága kislányom tágra nyitotta a szemeit, és azt mondta "hö". Aztán hatalmas szemekkel figyelt végig. Utána meséltem neki a Dédikéjéről, akinek a fényképét mindig megnézzük, és aki annyiszor énekelte ezt anyának.
Sokat beszélgetünk Borikámmal a nagymamámról. Szeretném, ha ismerné, ha tudná, mi mindent köszönhetek neki, ha úgy nőne fel, ahogy én, ahogy mi is - ismerve gyökereinket, tisztelve a családi hagyományokat, őseinket.
Talán ezért is jó Terecsenyben élni. Itt még élnek olyan emberek, akik ismerték a dédszüleim, ükszüleim, akik a nagyapámmal játszottak együtt gyerekkorukban, akik ükszüleim kertjéből ették a cseresznyét, akiknek Dédikém kente meg zsírral a kenyeret uzsonnára.
És ez itt valahogy mind benne van a levegőben. Érezni abból, ahogy elfogadtak, befogadtak bennünket, ahogy megcsodálják Borcsát a babakocsiban, ahogy mesélnek nekem az életükről.
Sokat gondolkodom azon, miért is lakunk mi itt. Sokan azt gondolják, bolondok vagyunk, mások bátornak tartanak bennünket. Nem tudom... Kell egyfajta elvakultság, elhivatottság ahhoz, hogy az ember egy 57 lelket számláló kis faluba költözzön a nyüzsgő nagyvárosból. Hogy vállalja, hogy nincs bolt, óvodába, iskolába másik faluba kell vinni a gyereket. És persze, bátorság is, de valahogy mindketten úgy érezzük, itt a helyünk. És Borbála is itt van a legjobb helyen.
Nagyszüleim szentlászlói háza ma múzeum, az ország első és egyetlen Csuhémúzeuma. Remélem, Borcsa ugyanolyan büszke lesz majd erre, mint én vagyok...
Barátaink nagy lépésre készülnek: az Őrségben szeretnének házat venni, ott szeretnének élni Szentendre helyett. Tisztelem, becsülöm őket az elhatározásukért, és teljesen megértem félelmeiket is. De tudom, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol igazán otthon lehet, akkor nem számítanak a nehézségek, akkor beéri kevesebbel is, csak otthon lehessen. Terecsenyben, Szattán, bárhol...