Bori alszik -különleges pillanat-, én pedig gondolkodom. Mostanában kicsit zaklatott vagyok, elégedetlen a világgal, az élettel, de leginkább önmagammal.
Sokat gondolkodom azon, mit is szeretnék, miért is nem jó így, ahogy van. Mi hiányzik? Hiányzik egyáltalán valami, úgy igazán, vagy csak azért, mert megszoktam?
Most igyekszem tükröt tartani. Őszintének lenni. Magamhoz elsősorban.
Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Megfelelni. Mindennek és mindenkinek. Önálló, független emberből hirtelen az lenni, aki szépen meghúzódik a háttérben, elintéz, megcsinál, kigondol, teszi a dolgát, bármi is van. Valaki, aki egyensúlyoz két világ között. Két olyan világ között, amik annyira különböznek egymástól, mégis meg kell tanulni összesimítani őket.
Érteni a fontosságokat és kiállni értük, mellettük. Megismerni és elfogadni, ami igazán lényeges. És mindezt továbbadni Neki. Mert csak Érte van minden.
Nehéz időszakot élek meg. Borcsa már nem a mindenben tőlem függő kisbaba, hanem öntudatos, egyre önállóbb kislány. Jön-megy, magyaráz, figyel és megért. Egész embert kíván, és napi 14-16 órás figyelmet, mert nincs veszélyérzete, nem fél semmitől és borzasztó magabiztos. Féltem.
Közben szeretném a háztartást, konyhát, kertet úgy vinni, ahogy eddig. Kenyérsütés kétnaponta, főzés minden nap, takarítás, mosás-vasalás, aztán ott a veteményes kert, a fűszerek, a rózsáim. És lassan költöznek a tyúkok, nyulak.
És itt vagyok én is. Magam. A rengeteg könyv a polcon, amik várják, hogy kézbe vegyem őket. A félbehagyott kötések, a keresztszemes terítő. A kisszék és a fogas Borinak, amik várják, hogy bohócos, katicás szalvétával vonjam be őket.
És közben folyton a kérdések a vendégházzal kapcsolatban. És a lekvárok, gombák, medvehagyma-termékek, amik a fejemben vannak.
Közben pedig csak nézném egész nap, ahogy Borcsa sétál, dolgozik a kertben, pakolgatja a játékait, vagy éppen olvas, és megállítanám az időt szinte minden percben. Mert csak ez a fontos, az igazán lényeges...