Míg mások fokföldi ibolyát, primulát, mindenféle tavaszi és kevésbé tavaszi vágott virágot kaptak tegnap nőnapra, Borcsát és engem óriási meglepetés és öröm ért. István egy kb. 50 cm magas hegyi mamutfenyővel köszöntött bennünket.
Még sosem volt saját mamutfenyőm. Sőt, ha belegondolok, semmilyen fenyőm nem volt még sosem. Nem is tudom, mióta vonzódom ennyire a fenyőkhöz, de azt hiszem a szerelem minden egyes megismert fajta után csak mélyül. Talán, mikor a Funtineli boszorkányt olvastam, akkor kezdődött. Vagy a dédszüleim régi házánál álló óriási lucfenyő volt az első, amelyet gyerekként égig érőnek láttam, és ami miatt irigyeltem drága nagynénimet, hiszen az ő születésekor ültette dédapám. Ő persze mindig morgott miatta, mert a fa óriásira nőtt, ő pedig éppenhogy elérte a 150 cm-t, és ezt rendkívül igazságtalannak tartotta.
Néhány hónapja mondogatom már, hogy szeretnék egy mamutfenyőt a kertbe, de valahogy olyan elérhetetlennek tűnt... Hiszen a mamutfenyő hatalmas, és Kaliforniában honos, nem a mi kis falunk erősen hegyvidéki éghajlatán. És most mégis. Egyelőre egy nagy cserépben várja, hogy kiültessük, vagy még nagyobb cserepet kapjon őszig. És ismerve magam, innen már nem lesz megállás. Már látom magam előtt hatalmas telkünket, amin kis házunkat, és a vendégházat csodaszép kert veszi körül, mindenféle különleges fenyővel, ciprussal, borókával, a naposabb részeken gyönyörű futórózsákkal, illatozó fűszernövényekkel, a bejárat mellett rozmaring és levendula.
És amíg álmodozom, kicsit megsimogatom életem első mamutfenyőjét, és már látom, ahogy Borcsa mellé áll, és nevetve nézi, mennyivel magasabb a fa nála. Pedig nagyjából egyszerre érkeznek a családba...