A türelem állítólag rózsát terem. Türelmes embernek gondolom magam, most mégis egyre türelmetlenebbül várom, hogy megismerjem Borbálát.
Tudom, születését nem sürgethetem, nem tehetek semmit, amíg ő úgy nem dönt, fogja kis bőröndjét, és végre megérkezik. Apró jelecskéket ugyan küld már, de hogy pontosan mikor láthatjuk végre, azt nem tudni. És tulajdonképpen ettől olyan gyönyörű és izgalmas ez az időszak...
Nem tudod amikor lefekszel, hogy vajon reggelre nem tartod-e már a karodba; vagy reggel, mikor felkelsz, arra gondolsz, hogy délutánra már család lesztek, igazi család. Boldog napok ezek, boldog ez a türelmetlenség, a várakozás.
Ma az ultrahangon azt láttuk, hogy gondolkodik, éppen úgy, ahogy Rodin szobra teszi. Édes, boldogságos érzés volt, legszívesebben megsimogattam volna kis fejecskéjét, hátha elmondja, mire gondol éppen.
És persze nem csak azt várom, várjuk türelmetlenül, hogy velünk legyen, hanem az érkezést magát is...
Remélem, a következő bejegyzés már a születésről szól majd.