Bár Bori mélyen hallgat arról, hová tűnt a letöltőkábel, öcsémnek köszönhetően megoldódott a képletöltés problémája.
Már csak az idő hiányzik, de ígérem, holnap este lesznek kemence-fotók, beszámoló a kemencézésekről, meg még egy csomó minden, ami érdekes lehet...

Nem is értem, miért nem szól egy dal sem Balatonszemesről.
Nos, mi írtunk egyet Borival. És Imi keresztapa fotóival illusztráltuk...

(szöveg: Bori és én; dallam: "A part alatt")

A Szemesen, a Szemesen Gaál Borbála pacsál, Gaál Borbála pacsál.













Ildi nézi, Ildi nézi, Imi fényképezi, Imi fényképezi.

Kikötőben, kikötőben, de jó szaladgálni, de jó szaladgálni.














Naplementét, naplementét a Botival nézzük, a Botival nézzük.





  
Megy a hajó, megy a hajó, majd Tihanyba érünk, majd Tihanyba érünk.
















Jaj de jó volt, jaj de jó volt nyaralni Szemesen, nyaralni Szemesen.

















És a szalonnasütés, a nagy séták, beszélgetések még nem is kaptak helyet a nótánkban.
Szóval nagyon jó volt Szemesen. Köszönjük Ildiéknek!!!


(Szolgálati közlemény: Elkészült a kemencénk. Hatalmas, és fantasztikusan szép és jó, már sütöttünk benne kenyeret, kalácsot, husit, pizzát, langallót, sóletet. Fotók is vannak, de Bori eltüntette valahová a fényképezőgép letöltőkábelét, így egyelőre nincsenek képek. Azok nélkül meg nem lenne igazi a kemence-poszt...)

Isten hozott mindenkit újra!

Szaporodunk, sokasodunk, lassan kinőjjük a tanyát.:-)))
Lettek ugyebár húsvétra a nyulak: Apponyi Geraldine, Bori magyar vadas nyuszija, aki már vemhes volt; I. Zogu, azaz Bundás, Eszter hosszú szőrű, fehér baknyuszija, és a két új-zélandi iker: Máté Virágja, és Bogi, akit egészen vasárnapig csak "Másik Nyúlnak" hívtunk, mert Dávidnak nem jutott eszébe megfelelő név.
Aztán május 23-án reggelre megszülettek Geraldine kicsinyei, szám szerint öten. Napok óta nyitva a szemük, most már jönnek-mennek magabiztosan a ketrecben.
Péntek reggel pedig, nem is reggel, hajnalban, megjelent Bársony cicánk egy vörös-fehér kis vadmacskával. Már önállóan eszik, de borzasztó félénk, úgyhogy a napjai nagy részét István kaktuszpolcai mögött tölti. Így a neve is kézenfekvő: Kaktusz. (Köszi, Mesi!)
Lassan tényleg igazi kis gazdaságunk lesz, egy gyönyörű vörös kakas, és néhány tyúk anyukámnál várja, hogy végre elkészüljön a kerítés, nagymamám udvarában pedig két tüneményes futókacsa nevelődik nekünk. Ja, és gyöngytyúkjaink is lesznek. No és persze két hét múlva érkezik az újabb nyúlszaporulat. Duplán.

















Micsoda kemencés nyúlpecsenyéket eszünk majd!:-)))

Van, hogy nem jut eszembe semmi, amit úgy igazán megennék, vagy ha eszembe is jut valami, biztosan nincs itthon egy-két kulcsfontosságú hozzávaló. Ilyenkor két dolog történhet - rosszabb esetben elmegy a kedvem a főzéstől és hideg vacsora van, majd másnap délelőtt rögtönzök Borinak valami finomat; jobbik esetben pedig "Kochduell"-t játszom magammal, és a véletlenszerűen a konyhapultra rakott alapanyagokból áll össze a vacsora.
Így készült ez a tészta is, amit mi vacsorára ettünk friss salátával, Bori pedig másnap ebédre. Felnőtt adagot pusztított el belőle, győztem adni neki kis villájával. Majd mikor megunta Anya lassú etetését, önállósította magát: először saját villájával próbálkozott, de kis masnik folyton lecsúsztak róla, majd a kezecskéit hívta segítségül. Az eredmény a képeken látható.



A vizet feltettem főni, közben összedaraboltam apróra a fokhagymát, szurokfüvet, a halat kis tálban villával kicsit szétnyomkodtam. A halat a rajta lévő olajjal együtt magas falú serpenyőbe dobtam, kicsit átpirítottam, majd hozzáadtam a fokhagymát, szurokfüvet, és ezekkel pirítottam tovább. Hozzáadtam a paradicsomot, lefedve forraltam pár percig, majd sóztam, tekertem bele borsot. Közben kifőztem a tésztát is. A szószt levettem a tűzről, belekevertem a tejszínt, lefedve hagytam állni pár percet, aztán belezuttyantottam a tésztát, összeforgattam és jól megettük.

Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

(Nadányi Zoltán)

Körülbelül 30 éve minden Anyák Napján ezzel a verssel köszöntöttem Anyukám, bárhol éltem is éppen a világban. Volt, hogy csak telefonon tudtam felhívni, volt, hogy úgy sem, és csudaszép képeslapon küldtem el neki a fenti verset. És mindig sírtam/sírtunk rajta. Én nagyjából ott kezdtem, hogy "most semmi bajom sincs". Anyukám gondolom már az elején...
Idén elmaradt a vers. No nem azért, mert elfelejtettem. Nem. Idén apró picike kezek nyújtották a szál korán reggel, esőkabátban, gumicsizmában szedett orgonát a NAGYMAMÁNAK. És sírtam. Mert az én Anyukám nekem valahogy attól lett Nagymama, hogy én is anyuka lettem - hiába a másik két lányunoka. És alig várom, hogy jövőre megtaníthassam neki a másik versikét...

Nagyanyónak

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.

Bori alszik -különleges pillanat-, én pedig gondolkodom. Mostanában kicsit zaklatott vagyok, elégedetlen a világgal, az élettel, de leginkább önmagammal.
Sokat gondolkodom azon, mit is szeretnék, miért is nem jó így, ahogy van. Mi hiányzik? Hiányzik egyáltalán valami, úgy igazán, vagy csak azért, mert megszoktam?
Most igyekszem tükröt tartani. Őszintének lenni. Magamhoz elsősorban.
Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Megfelelni. Mindennek és mindenkinek. Önálló, független emberből hirtelen az lenni, aki szépen meghúzódik a háttérben, elintéz, megcsinál, kigondol, teszi a dolgát, bármi is van. Valaki, aki egyensúlyoz két világ között. Két olyan világ között, amik annyira különböznek egymástól, mégis meg kell tanulni összesimítani őket.
Érteni a fontosságokat és kiállni értük, mellettük. Megismerni és elfogadni, ami igazán lényeges. És mindezt továbbadni Neki. Mert csak Érte van minden.
Nehéz időszakot élek meg. Borcsa már nem a mindenben tőlem függő kisbaba, hanem öntudatos, egyre önállóbb kislány. Jön-megy, magyaráz, figyel és megért. Egész embert kíván, és napi 14-16 órás figyelmet, mert nincs veszélyérzete, nem fél semmitől és borzasztó magabiztos. Féltem.
Közben szeretném a háztartást, konyhát, kertet úgy vinni, ahogy eddig. Kenyérsütés kétnaponta, főzés minden nap, takarítás, mosás-vasalás, aztán ott a veteményes kert, a fűszerek, a rózsáim. És lassan költöznek a tyúkok, nyulak.
És itt vagyok én is. Magam. A rengeteg könyv a polcon, amik várják, hogy kézbe vegyem őket. A félbehagyott kötések, a keresztszemes terítő. A kisszék és a fogas Borinak, amik várják, hogy bohócos, katicás szalvétával vonjam be őket.
És közben folyton a kérdések a vendégházzal kapcsolatban. És a lekvárok, gombák, medvehagyma-termékek, amik a fejemben vannak.
Közben pedig csak nézném egész nap, ahogy Borcsa sétál, dolgozik a kertben, pakolgatja a játékait, vagy éppen olvas, és megállítanám az időt szinte minden percben. Mert csak ez a fontos, az igazán lényeges...

"Ő az, kit pont ilyennek láttam
Mikor izgatottan vártam
Hogy csak ő jöhet
Ő az, s mit önmagamról hittem
Mindent félre kellett tennem
Ez már az új szerep

Változom, hogy megfejtsem őt
Bámulom, s lelkembe lát
Hallgatom a jövőidőt
Hogy merre visz tovább

Ő az, kit kézen kéne fognom
S lehet akármennyi gondom
Sohasem bántanom
Ő az, nem segít az emlék
Mikor feladja a leckét
S meg kéne oldanom

Érte van feljebb a hangom
Érte van, ha nehéz velem
Érte van, ha nyújtózva tartom
A mércét mindig fenn

Látod, ő az, ki megtanított arra
Hogy a sorban első nem vagyok
Látod, ő az, aki rám is hallgat néha
És ha hallgat, aggódhatok..."