Az igazsághoz legközelebb -egészen közel- Hugi járt. Ez bizony csülök. Narancslekvárral.
Történt ugyanis, hogy december elején barátnőmmel narancslekvár készítéshez készülődtünk, és csatlakozott hozzánk kedves ismerősünk, Elisabeth. Az utóbbi időben rengeteg jó ötletet, javaslatot kaptunk tőle, érdekes, izgalmas receptekkel lep meg bennünket, és mindezt olyan csodálatos angolsággal teszi, hogy bizony magam is újra nekiláttam a nyelvtanulásnak. Mindent értek, amit mond, csak megszólalni vagyok gyáva...
Szóval miközben a karácsonyi menüről beszélgettünk mesélte, hogy Angliában mindig sonkát főznek karácsonykor. Füstöltet, amihez aztán különféle köreteket tálalnak. Ez a hagyományos december 26-i menü. De nem akárhogy készítik ám a sonkát! Előfőzik, majd mikor már tulajdonképpen teljesen kész, a bőrét bevagdossák, és bekenik narancslekvár és jóféle whisky keverékével. Így sütik ropogósra, közben esetleg még locsolgatva is ezzel a kencével.
Már akkor összefutott a nyál a számban, de karácsonykor annyi minden volt, hogy erre már nem lett volna kapacitásunk.
Nem nagyon van időm "főzős" műsorokat nézni, de ha elcsípem, mindig leragadok Jamie vidéki konyhájánál. Karácsony környékén pedig véletlenül kapcsoltam karácsonyi műsorához, amiben éppen ennek a sonkának látott neki. Végignéztem, és legszívesebben azonnal szaladtam volna a konyhába, hogy elkészítsem.
Persze nem volt itthon sonka, meg ez azért nem két embernek készül, úgyhogy vártam a megfelelő alkalomra. Eljött. István kicsit megkésett munkahelyi névnapi ebédjére készült el, kicsit ugyan átírva, mert füstölt sonka helyett én csülökkel készítettem.
Isteni lett, mindenkinek csak ajánlani tudom...

Jelentem: eddig sikerült betartanom -szinte- minden újévi fogadalmam. Az egyetlen amiben lemaradásban vagyok, a blog. Merthogy az utolsó bejegyzésem óta legalább hármat írtam már fejben, és ez az első, amivel megtaláltam a billentyűzetet is.
Először arra gondoltam, zanzásítva leírok mindent, amit az elmúlt pár napban megfogalmazódott bennem, de optimista vagyok, és várok, míg egyenként le nem írom őket.
A többi fogadalom megy, mint a karikacsapás. Vagy valami ilyesmi.
A heti menü előre összeállítása, leírása azért is jó, mert rákényszerít az igazán változatos főzésre. Mert ugye visszalapozok egy hetet, és látom, hogy bizony a múlt héten is volt már mondjuk krumplistészta, most tehát valami mást kell kitalálnom. Szóval gondolkodom, tervezek, és eszembe jutnak olyan ételek, amiket már ezer éve nem ettem, nem készítettem. Itt van például gyerekkorom nagy kedvence, a kolbászos zöldbableves. Sok-sok zöldbabbal, krumplival, kolbászkarikákkal, tejfölös galuskával, tárkonnyal, fokhagymás tejföllel habarva, jó sűrűn, jó forrón, pici csípőssel bolondítva. És tulajdonképpen ez így már nem is leves, hanem egytálétel. Tegnap ebédeltük, a maradék pedig holnap levesként várja a sorsát, utána tejszínes-vargányás spagettit eszünk majd. Azt is kitaláltam, hogy kenyérsütésnél lecsípek kis tésztát, amit megtöltve, megkenve valamivel/valamikkel sütök meg zsömlének, csigának, táskának, akárminek. Így nem csak szendvicset tudok Istvánnak reggelire csomagolni. Kenyeret meg amúgy is kétnaponta sütök.
A múlt héten szerdától szinte csak sütöttem-főztem, csütörtökön István ünnepelte névnapját a munkahelyén, szombat-vasárnap pedig a szülinapját ünnepeltük itthon. Csudafinom dolgok készültek, van néhány fotó is, ezeket hozom hamarosan.
Végül szeretném megköszönni a kedves, őszinte és biztató szavakat. Sokat segítettetek, és már egészen másként a jövőmet, jövőnket. Új terveink is vannak, de ezek megint egy másik posztban "íródnak" majd le.
Most mennem kell, egy kis "Lesemaus" ácsorog itt mellettem, és hajtogatja, hogy "kömböm, kömböm", ami annyit jelent, hogy könyvet szeretne olvasni. Én pedig boldogan teljesítem kívánságát.

Emlékszem, gyerekkoromban valami egészen különleges, misztikus dolgot gondoltam, mikor egy-két osztálytársam édesanyja foglalkozásánál ezt a három betűt olvastam a naplóban. Nem is értettem, mit csinálhat otthon egész nap egy anyuka, mikor az én anyukám is, nagymamám is dolgozott, mégis mindig volt sütemény, vacsora, tiszta, vasalt ruha, rend a házban, ettek az állatok. (Mondjuk a mai napig nem értem, a nagymamámnak hogyan volt ideje mindenre, de ha rájövök, mindenképpen megosztom veletek.)
Aztán mikor saját háztartásom lett, mellette munkahelyem, sőt szinte minden délután tanítványom otthon is, kicsit irigyeltem azokat, akik a háztartást főállásban viszik/vihetik.
Ma már tudom, komoly szervezést igényel, ha valaki háziasszonyként tényleg jól akarja végezni a dolgát. Szeretem a rendet magam körül, de nagyon nehéz egyedül rendet tartani egy ekkora házban, hat ember holmija között. Fával fűtünk, ami nagyon jó, mert igazi meleget ad, mert imádom nézni, hallgatni a tüzet, jó, hogy gyakorlatilag egész télen nem kell gázpalackot cserélni (itt nincs vezetékes gáz), mert a sparherden minden megfő, megsül, sőt a mosogatáshoz sem kell a bojler meleg vizét használnom. De a fa szemetel, be kell hordani, a kályhából óhatatlanul jön ki valamennyi hamu, a kandalló körül valahogy mindig megül a por... Szóval porszívózok, fölmosok a kályhák körül naponta legalább egyszer, de inkább kétszer. A mosógép is megy sokat, vasalnivaló is van bőven, hol hajnalban, hol késő este vasalok, ezt nem nagyon tudom még Bori mellett megoldani.
Aztán itt van a portörlés, pakolás. A gyerekek játékai, könyvei karácsony előtt külön polcot kaptak a nappaliban, de ahogy bepakoltuk, ki is nőttük, szerencsére rengeteg könyvük, társasjátékuk van a nagyoknak is nálunk. Bori kuckójában kosarakban, kerekeken guruló ládában gyűlnek a játékok, de lassan a Bori-kuckót is kinőjük, kell majd a külön szoba. De kinek? Egy szoba a négy gyereknek? Vagy külön lányszoba és fiúszoba? És akkor hol alszunk mi? Merthogy csak két nagy szoba van kicsi házikónkban. Igen, hozzá kell építenünk a házhoz. Tulajdonképpen sürgősen, hiszen a fiúk már kilenc évesek, hamarosan zavarja őket a két kisebb lánytestvér.
Szekrényeink sem nőnek velünk, abból sem fér már több a hálószobába, a nappali falait pedig -szerencsére- elfoglalják a könyvespolcok - amiket szintén kinőttünk.
Négy gyereket nevelünk -még ha a három nagyobbat csak kéthetente is-, igyekszünk mindenkinek megadni mindent, amire szüksége van ahhoz, hogy otthon érezze itt magát. Van rengeteg játék, teljes ruhatár mindenkinek, és a természetes dolgok: saját ágynemű, kedvenc színben törölközők, fürdőlepedők, karácsonyi és nemkarácsonyi bögrék, bicikli, bakancs, gumicsizma, sportcipő, papucs minden. És ez rengeteg helyet foglal, és bizony rengeteg pénzbe is kerül. Nem panaszkodom, csak megállapítom.
Ezért számolok, gondolkodom napok, hetek óta. Hamarosan lejár a GYED-em, kell találnom valami kiegészítő tevékenységet, hogy a család ne szenvedje meg ezt az "aprócska" pénzügyi változást. Járom körbe a lehetőségeket, próbálok valami olyasmit találni, kitalálni, ami mellett kicsit maradhatok htb. Így jutottunk el néhány hónapja a lekvárfőzéshez, és emiatt találtam ki a komolyabb "nyulazást" is. No meg a kertet, a zöldségeket, amiket megtermelek magunknak, a tyúkokat, kacsákat, amik tojást, húst adnak a családomnak.
Nagyon nehéz innen bármi mást találni, ha innen szeretnék munkába járni, és nem szeretném, hogy a kislányom másfél év múlva az üres házba jöjjön haza az óvodából, bizony itthon kell megtalálnom a boldogulást. És mivel a kertet, állatokat, főzést-sütést szeretem, úgy érzem, ebben kell gondolkodnom.
Vagy teljesen utópisztikus az elképzelés? Segítsetek, kérlek...

Még soha nem tettem fogadalmat január elsején, most azonban úgy éreztem, ez az a nap, amikor változtatni tudok - hát megtettem.
Listám kicsit bridgetjones-os, bár mindenféle súlyra és a másik nemre vonatkozó kijelentés hiányzik belőle.
Nem is írok le ide mindent, vannak, amik esetleg hosszabb magyarázatra szorulnának, vagy egyszerűen csak nem annyira fontosak, hogy itt említsem őket.
A legfontosabbak:

1. Rendet teszek (és tartok)
-az irataink, számláink;
-receptjeim;
-fűszereim között.

2. Legkésőbb péntek reggelre elkészülök a következő heti menüsorral, így könnyítve meg a bevásárlást.

3. Nem fejben írom a blogot.

4. Befejezek minden megkezdett kötést, hímzést, varrást.

5. Minden fontos gondolatot, receptötletet, bármit, ami eszembe jut, leírok, mert később még fontos lehet.

6. Listát készítek a céljaimról, vágyaimról, és arról, hogyan tudom megvalósítani őket.

Nos, azt hiszem az első lépést megtettem, a listám kész, bevásárlás elintézve, menüterv a hűtőn, sőt, már néhány receptötletet, kipróbálandót is lejegyeztem az Ildiéktől karácsonyra kapott gyönyörűséges naplóba.
Most megyek, be kell fejeznem egy kötött cicát, míg Bori alszik.;-)))

Emlékeztek, mikor Emma Thompson az Igazából szerelemben azon kesereg, hogy míg a testvére -aki persze a miniszterelnök- kiállt a hazájáért, ő csak egy papírmasé homárfejet készített aznap.
Hát, valahogy így éreztem én a karácsonyi készülődés alatt magam, miközben legbelül, nem is tudom hol, motoszkált bennem valami. Valami, hogy nem jó lesz ez az idei karácsony, sehogysem lesz jó. Pedig szerettem volna. Igazán. Bori miatt elsősorban, de persze magunk miatt is.
És nagyon rossz lett. Borinak nem, bár kicsit betegeskedett, de hihetetlen módon örült a fának, a díszeknek, a lámpáknak, mindennek. Az ajándékai egytől egyig telitalálatnak bizonyultak, úgyhogy tulajdonképpen boldog is lehetnék.
Mégsem vagyok. Mert minden más rossz volt. Mert semmi nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna, mert alig láttuk egymást, mert megbántottak bennünket csúnyán, mert amint nem hárman voltunk, hiányzott minden ünnepi, minden meghittség. Nincs bennem harag, pedig lehetne. Csak tanácstalanság és bizonytalanság. Hogy hogyan is kell majd ezek után viselkednem azzal, aki így meg tudta bántani a családom, a kislányom. Persze az idő majd ezt is megoldja.

Éppen ezért kérlek Benneteket, nézzétek el nekem, hogy nem kívántam minden Kedves Olvasómnak boldog karácsonyt. Mert kívántam, csak magamban. Egyenként, mindenkinek. Meg is öleltem mindenkit, aki figyelt, figyel rám, akit érdekel amit gondolok, amiről álmodom. Csak ide nem értem a gondolatokkal, mert mindig utamba állt a keserűség.

Magamnak az kívánom az év utolsó napjára, hogy teljen nyugodtan: süljön meg a malac a kemencében, legyen ropogós finom a kenyér, forró a bor, amit a kemence mellett iszogatunk.
Nektek kívánom, hogy legyen olyan az év utolsó napja, éjszakája, amilyennek szeretnétek, az új esztendő pedig igazán békés és boldog!

És ha 2012-ben is benéztek ide, az új, felébredt Csipkerózsával találkozhattok.
Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Csak így hívjuk most a mi okos, ügyes kislányunkat. Három hónapon keresztül próbáltunk utánajárni, miért húz befelé a bal szeme, míg végül eljutottunk a tüneményes kis mályvaszínű szemüvegig.

Bori nagyon okosan hordja első pillanattól szemüvegét, sőt, Anyát is figyelmezteti, ha esetleg nincs rajta, hogy bizony, ha neki kell a szemüveg, akkor hordja más is.:-)

Az utóbbi időben kicsit eltűntem - blogról, a Nagymama konyhájáról, nagy sokára válaszoltam csak emailekre. Köszönöm azoknak, akik megértették, vagy csak elfogadták, mert nem magyaráztam, talán kicsit titokzatos is voltam.
Nos, dolgoztam. Egy ideig csak fejben, no meg napközben Borival osztva meg gondolataimat, aztán meg írásban is. Terveztettem, terveztem, írtam, gondolkodtam, megint írtam. Sokáig tartott, Bori miatt főleg éjszaka tudtam dolgozni, csak egy-két órát aludtam, de elkészült. Először a fejemben, aztán papíron is megszületett a "Csipkerózsa Lekvárda". Most már "csak" fel kell épülnie a háznak, a konyhának, raktárnak. Addig pedig dolgozom, dolgozunk tovább. Főzzük a finomabbnál finomabb, különleges, vagy éppen teljesen hagyományos lekvárokat, szörpöket. Most éppen csipkebogyóból, sütőtökből, birsből és almából mindenféle fűszerekkel, sósan, édesen.
Akik eddig kóstolták műveimet, visszajárnak, várják az újabb csomagot. Remélem, így lesz ez leendő vásárlóimmal is.
Ha valakit érdekelnek a terecsenyi lekvárok, csak írjon, hívjon!:-)))