Amikor sok-sok évvel ezelőtt megnéztem Roberto Begnini filmjét, hetekig a hatása alatt voltam. A megdöbbentő élni akarás, az optimizmus, és a szeretet hihetetlen megindító volt a filmben. Azóta sem tudtam megnézni, de szinte minden mozzanatára emlékszem.
Nem tudom, miről jutott eszembe néhány hete a film, de megint nem tudok szabadulni tőle. Talán nem is akarok. Mert az élet valóban szép. Akkor is, ha elveszítünk valaki, valami fontosat. Akkor is, ha néha kilátástalannak tűnik, ha úgy érezzük, megoldhatatlanok gondjaink, kilátástalan körülöttünk minden.
Karácsony előtt úgy éreztem, valahogy semmi sem sikerül, vége mindennek. Nem adtam fel, de közel voltam hozzá. Aztán történt valami. Illetve több dolog történt, apróbbak, nagyobbak, és az élet lassan újra szép lett. És már az is marad. Mert nem hagyjuk, nem hagyhatjuk, hogy elkeserítsen bennünket bármi. Mert nem szabad feladni. Mert mindig van valaki, valami, amiért érdemes folytatni. Például magunkért. Az álmainkért.

Tavaly ilyenkor még álomnak tűnt Csipkerózsa. Nem is maga a ház, hiszen a tulajdoni lap szerint már az enyém volt, hanem a vendégház. És lassan az első kapavágásoknál tartunk, hamarosan nyüzsgés lesz a telken, a ház körül, és a "tavaszi szerszámok zaja" tölti majd be kertünket, életünket.
Majdnem egy évig éltünk kétségek között: vajon sikerül-e, vajon mások is úgy gondolják-e, hogy ötletünk, álmunk megéri a támogatást. És igen. Sikerült.
Egyelőre a "jézusmária, győztünk"-érzés van bennem, de már tudom, hogy esélyt kaptam, óriási lehetőséget arra, hogy valóra váltsam az álmom.
Miközben hamarosan egy másik álom is valóra válik. De erről majd legközelebb.

Az élet szép...