Tudom, nem túl szerencsés hamvazószerdán fánkot emlegetni, de idén teljes időzavarban vagyok. Valószínűleg elsősorban a Borcsa születésével kapcsolatos teendők, és az egyre növekvő pocakommal egyenes arányban nehezülő mozgás miatt mostanában nem voltam túl kreatív, sőt, túl aktív sem a konyhában. Persze a kenyeret változatlanul magam sütöm, főzök is majd' minden nap, de inkább csak rutinból, az alkotás öröme valahogy elmaradt.
De fölbuzdulva a Nagymama Konyháján tapasztalt farsangi fánksütési lázon, úgy döntöttem, hétvégén bizony mi is fánkot eszünk. "Pozíciómra" való tekintettel én úgysem böjtölök, családom többi tagja pedig ragadozó a javából, szombaton a nem diétázóknak finom bableves lesz és fánk.
Emlékszem, gyerekkoromban mindig Nagymamám sütötte a fánkot a farsangra iskolába, óvodába. Szerintem akkor is, mikor már középiskolások voltunk, bár erre nem mernék mérget venni. Imádtam segíteni neki szaggatni, óvatosan a forró olajba tenni a pufi fánkokat, forgatni őket. És persze mindig az én feladatom volt a gondosan tálra tett, zsírpapírral letakart adagokat elvinni a szomszédoknak, barátoknak, a rokonságnak. 120 fánk volt az átlag, ez alatt nem volt érdemes nekiállni, hiszen nagy volt a család, mindenkinek kellett, hogy jusson bőven. És imádtam beleharapni a még meleg, könnyű tésztába. Az első falatot mindig lekvár nélkül, magában ettem, hogy érezzem az ízét, aztán mártogattam csak az aranysárga, házi kajszilekvárba, mert a fánkhoz bűn másik lekvárt enni.
Nem emlékszem pontosan, de talán nyolc-tíz év is eltelt azóta, hogy utoljára fánkot sütöttünk Nagymamival. Akkor már inkább csak irányított, bár a legnehezebbet, a dagasztást nem engedte át nekem. Azóta többször ettem fánkot barátoknál, ismerősöknél. Finom volt mindegyik, de Nagymami fánkjához egyik sem volt hasonló.
Tehát most próbálkozom. Hátha nekem sikerül ugyanolyanra, és a gyerekeink majd évtizedek múltán az én fánkomról írnak naplójukban...
(A képen látható fánk nem saját alkotás, arra szombatig várnotok kell, de ígérem, fotózok és megmutatom.)