Isten hozott mindenkit újra!

Szaporodunk, sokasodunk, lassan kinőjjük a tanyát.:-)))
Lettek ugyebár húsvétra a nyulak: Apponyi Geraldine, Bori magyar vadas nyuszija, aki már vemhes volt; I. Zogu, azaz Bundás, Eszter hosszú szőrű, fehér baknyuszija, és a két új-zélandi iker: Máté Virágja, és Bogi, akit egészen vasárnapig csak "Másik Nyúlnak" hívtunk, mert Dávidnak nem jutott eszébe megfelelő név.
Aztán május 23-án reggelre megszülettek Geraldine kicsinyei, szám szerint öten. Napok óta nyitva a szemük, most már jönnek-mennek magabiztosan a ketrecben.
Péntek reggel pedig, nem is reggel, hajnalban, megjelent Bársony cicánk egy vörös-fehér kis vadmacskával. Már önállóan eszik, de borzasztó félénk, úgyhogy a napjai nagy részét István kaktuszpolcai mögött tölti. Így a neve is kézenfekvő: Kaktusz. (Köszi, Mesi!)
Lassan tényleg igazi kis gazdaságunk lesz, egy gyönyörű vörös kakas, és néhány tyúk anyukámnál várja, hogy végre elkészüljön a kerítés, nagymamám udvarában pedig két tüneményes futókacsa nevelődik nekünk. Ja, és gyöngytyúkjaink is lesznek. No és persze két hét múlva érkezik az újabb nyúlszaporulat. Duplán.

















Micsoda kemencés nyúlpecsenyéket eszünk majd!:-)))

Van, hogy nem jut eszembe semmi, amit úgy igazán megennék, vagy ha eszembe is jut valami, biztosan nincs itthon egy-két kulcsfontosságú hozzávaló. Ilyenkor két dolog történhet - rosszabb esetben elmegy a kedvem a főzéstől és hideg vacsora van, majd másnap délelőtt rögtönzök Borinak valami finomat; jobbik esetben pedig "Kochduell"-t játszom magammal, és a véletlenszerűen a konyhapultra rakott alapanyagokból áll össze a vacsora.
Így készült ez a tészta is, amit mi vacsorára ettünk friss salátával, Bori pedig másnap ebédre. Felnőtt adagot pusztított el belőle, győztem adni neki kis villájával. Majd mikor megunta Anya lassú etetését, önállósította magát: először saját villájával próbálkozott, de kis masnik folyton lecsúsztak róla, majd a kezecskéit hívta segítségül. Az eredmény a képeken látható.



A vizet feltettem főni, közben összedaraboltam apróra a fokhagymát, szurokfüvet, a halat kis tálban villával kicsit szétnyomkodtam. A halat a rajta lévő olajjal együtt magas falú serpenyőbe dobtam, kicsit átpirítottam, majd hozzáadtam a fokhagymát, szurokfüvet, és ezekkel pirítottam tovább. Hozzáadtam a paradicsomot, lefedve forraltam pár percig, majd sóztam, tekertem bele borsot. Közben kifőztem a tésztát is. A szószt levettem a tűzről, belekevertem a tejszínt, lefedve hagytam állni pár percet, aztán belezuttyantottam a tésztát, összeforgattam és jól megettük.

Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

(Nadányi Zoltán)

Körülbelül 30 éve minden Anyák Napján ezzel a verssel köszöntöttem Anyukám, bárhol éltem is éppen a világban. Volt, hogy csak telefonon tudtam felhívni, volt, hogy úgy sem, és csudaszép képeslapon küldtem el neki a fenti verset. És mindig sírtam/sírtunk rajta. Én nagyjából ott kezdtem, hogy "most semmi bajom sincs". Anyukám gondolom már az elején...
Idén elmaradt a vers. No nem azért, mert elfelejtettem. Nem. Idén apró picike kezek nyújtották a szál korán reggel, esőkabátban, gumicsizmában szedett orgonát a NAGYMAMÁNAK. És sírtam. Mert az én Anyukám nekem valahogy attól lett Nagymama, hogy én is anyuka lettem - hiába a másik két lányunoka. És alig várom, hogy jövőre megtaníthassam neki a másik versikét...

Nagyanyónak

Édes-kedves Nagyanyókám!
Anyák napja van ma!
Olyan jó, hogy anyukámnak
is van édesanyja.
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
odakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó anyámat
felnevelted nékem.

Bori alszik -különleges pillanat-, én pedig gondolkodom. Mostanában kicsit zaklatott vagyok, elégedetlen a világgal, az élettel, de leginkább önmagammal.
Sokat gondolkodom azon, mit is szeretnék, miért is nem jó így, ahogy van. Mi hiányzik? Hiányzik egyáltalán valami, úgy igazán, vagy csak azért, mert megszoktam?
Most igyekszem tükröt tartani. Őszintének lenni. Magamhoz elsősorban.
Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz. Megfelelni. Mindennek és mindenkinek. Önálló, független emberből hirtelen az lenni, aki szépen meghúzódik a háttérben, elintéz, megcsinál, kigondol, teszi a dolgát, bármi is van. Valaki, aki egyensúlyoz két világ között. Két olyan világ között, amik annyira különböznek egymástól, mégis meg kell tanulni összesimítani őket.
Érteni a fontosságokat és kiállni értük, mellettük. Megismerni és elfogadni, ami igazán lényeges. És mindezt továbbadni Neki. Mert csak Érte van minden.
Nehéz időszakot élek meg. Borcsa már nem a mindenben tőlem függő kisbaba, hanem öntudatos, egyre önállóbb kislány. Jön-megy, magyaráz, figyel és megért. Egész embert kíván, és napi 14-16 órás figyelmet, mert nincs veszélyérzete, nem fél semmitől és borzasztó magabiztos. Féltem.
Közben szeretném a háztartást, konyhát, kertet úgy vinni, ahogy eddig. Kenyérsütés kétnaponta, főzés minden nap, takarítás, mosás-vasalás, aztán ott a veteményes kert, a fűszerek, a rózsáim. És lassan költöznek a tyúkok, nyulak.
És itt vagyok én is. Magam. A rengeteg könyv a polcon, amik várják, hogy kézbe vegyem őket. A félbehagyott kötések, a keresztszemes terítő. A kisszék és a fogas Borinak, amik várják, hogy bohócos, katicás szalvétával vonjam be őket.
És közben folyton a kérdések a vendégházzal kapcsolatban. És a lekvárok, gombák, medvehagyma-termékek, amik a fejemben vannak.
Közben pedig csak nézném egész nap, ahogy Borcsa sétál, dolgozik a kertben, pakolgatja a játékait, vagy éppen olvas, és megállítanám az időt szinte minden percben. Mert csak ez a fontos, az igazán lényeges...

"Ő az, kit pont ilyennek láttam
Mikor izgatottan vártam
Hogy csak ő jöhet
Ő az, s mit önmagamról hittem
Mindent félre kellett tennem
Ez már az új szerep

Változom, hogy megfejtsem őt
Bámulom, s lelkembe lát
Hallgatom a jövőidőt
Hogy merre visz tovább

Ő az, kit kézen kéne fognom
S lehet akármennyi gondom
Sohasem bántanom
Ő az, nem segít az emlék
Mikor feladja a leckét
S meg kéne oldanom

Érte van feljebb a hangom
Érte van, ha nehéz velem
Érte van, ha nyújtózva tartom
A mércét mindig fenn

Látod, ő az, ki megtanított arra
Hogy a sorban első nem vagyok
Látod, ő az, aki rám is hallgat néha
És ha hallgat, aggódhatok..."

Nos, nem tudom, ismerik-e az "arabok" a medvehagymát. Gyanítom nem. De ha ismernék, egészen biztosan jócskán darabolnának belőle például a falafelbe.
Ma vega napunk volt. Nem direkt, csak ezt álmodtam. Valamikor hajnalban arra ébredtem, hogy ma bizony csicseriborsóból lesz valami. A falafel adta magát. És a medvehagyma is. Két kosárnyit szedtünk belőle délután, míg Borcsi békésen szunyókált a babakocsiban. Pesto és medvehagymás só készül belőle. És egy nagy maréknyi ment a falafelbe, és ugyanennyi a rizsbe is. Völgyünk naposabb oldalán már öregszik lassan, a házunk mögötti északi erdőben most bontja a leveleket. Még két hét...
Ígérem, legközelebb jövök receptekkel, képekkel is, de most nincs itthon a fényképezőgép.
Azért annyit elárulok, hogy isteni a medvehagymás csicseriborsó-fasírt. És a medvehagymás rizs. És a medvehagymás paprikáskrumpli. És...

Néhány napja valaki csúnyán megbántott. Lekicsinylően beszélt az otthonunkról, az életünkről, mert a "világ végén" vagyunk, és nem egy poros nagyvárosban. Az első gondolatom az volt, hogy nem foglalkozom vele, de dolgom van még az illetővel, hosszú évekig, így azt hiszem, nem maradhatnak elvarratlan szálak, tisztázatlan dolgok. Megpróbálom tehát.
Mikor megvettem a házat, nyaralónak, amolyan kis menedéknek szántam, aztán jött a pályázati lehetőség, és butaság lett volna nem kihasználni, hát pályáztam. Remélem jövő ilyenkor már a vendégeimnek készítem a reggelit... Mikor kész lett a felújítás, igyekeztünk minél több időt itt tölteni, bár a munkánk Pécshez kötött bennünket. Emlékszem, május 9-én aludtunk itt először, és akkor még csak feltételes módban beszéltünk az ideköltözésről. Minél többet ébredtünk itt az erdőszélen, annál inkább vágytunk arra, hogy most már mindig. Nem volt egyszerű döntés, de nem bántuk meg. Egyikünk sem. És mikor Borcsa készülődött közénk, már egyértelmű volt, hogy itt kell felnevelnünk.
Szeretünk itt élni. Szeretjük a hajnali madárcsicsergést, a seregélyek zajongását, a birkák bégetését. Szeretjük a hűs levegőt, ami a faluból a házunk felé sétálva estefelé szembejön velünk. Szeretjük a nyugalmat. Az esti csöndet, a rétisasok röptét a legelő fölött. Szeretjük a rókát, aki néha átsétál a kertünkön, és mielőtt kibújna a kerítésen a hozzánk szegődött kutyák által készített "művészbejárón" még visszanéz, és ránk kacsint. Szeretjük a szarvasbőgést hallgatni nyár végén az ágyunkból. Szeretjük, hogy tavasszal csak pár métert kell sétálni, és friss medvehagymát szedhetünk, hogy májustól csak egy rövid reggeli séta az erdei gomba a vasárnap reggeli rántottába. Szeretjük a csodálatos barátokat, akikre találtunk itt. És nemcsak mi, a gyerekeink is. Borcsa, és a "Nagyok". Mert ők is szeretnek itt. Gőtét fogni a patakban, birkákat terelni a legelőn, egyedül bóklászni az erdőben, bogarat gyűjteni, gombát szedni. Élni.
Itt, a "világ végén". Itt, ahol nekünk a VILÁG van.

Írhatnám, hogy már akkor érzem az illatát, ha kilépek a házból -ami egyébként igaz is-, de a konyhánk is folyton medvehagymaillatú.
Mikor két hete elindultunk szedni, néhány 2-3 cm-es kis hajtás fogadott bennünket az erdő szélén, a sűrűben semmit nem találtunk. Szombaton gyorsan megszedtük a salátának, kenyérnek valót, hétfőn már egy kosárral gyűjtöttünk egy óra alatt, szerdán pedig kaszálni lehetett mindenhol az erdőben. Hát kaszáltuk. Ha nem esik az eső, ma folytatjuk, de holnap mindenképpen.
Imádjuk. Mindannyian. Eddig főztem belőle levest, sütöttem medvehagymás kenyeret, a hosszú hétvége kedvelt vacsorája volt a medvehagymás krumplisaláta, hétfőn Ildiékkel medvehagymás nokedlit ettünk, sőt tegnap este a krumplifőzelékbe is belefőztem. De isteni volt vasárnap a reggeli rántottába, és csak úgy rágicsálni is nagyon jó.
Idősebbek is elkezdhetik, de a legkisebbek is élvezettel fogyasztják. Még akár fogak nélkül is...
Holnap pedig a bográcsoláshoz medvehagymás csiga készül. Végre.

Ezer éve nem írtam érdemben semmit. Ugyanis Bori megtanult teljesen stabilan, sőt nagyon gyorsan járni. Minden érdekli, leginkább barátaink fehér pulija, aki kb. másfél hete hozzánk költözött, és persze tavasz is lett végre, ami nálam egyet jelent a KINT-tel.
Nos, idáig jutottam reggel, aztán elsodort az élet, és fejben hiába írtam egész nap, mostanra szinte minden kiröppent a fejemből.
De mesélek az erdőnkről - arról, ami megmaradt belőle, de ez egy másik bejegyzés -, a forrásról, a fantasztikus medvehagyma-illatról. Mert ott töltöttük a délelőttöt. Három kosárnyi medvehagymát szedtünk barátnőmmel, Borcsa pedig hol az avarban ücsörögve csodált a világot, hol pedig a kutyákat idomította. Nagyon jó volt - ittunk az Aligvár-forrás vizéből, kerülgettük a hunyort, hóvirágot, élveztük az erdőt.
Emlékszem, még két éve is este tíz után jöttek a legjobb ötletek, egyetemistaként ilyenkor tudtam a legjobban tanulni, most meg csak ásítom egyiket a másik után, és azon gondolkodom, hogy ráérek én reggel is, nem kell most bekészítenem a kávét...
Borcsa korán kel. Fél hatkor, hatkor, napközben alig alszik, van, hogy csak fél órát délután, és bizony rendesen lefáraszt. De nem bánom. Sőt, élvezem.
Be van borulva, nem látszik az Orion, megint szemerkél az eső. Megyek lassan aludni, hátha holnap megint napsütésre ébredünk...