Évek óta autózunk arra, mégsem kanyarodtunk le sosem a főútról az ékszerdoboz kis faluba körülnézni. Mióta Csipkerózsa az életünk része lett, ez is megváltozott. Üzleti ügyben jártunk Kaposváron, és bár siettünk haza, nagyon hideg volt, és már szürkült is, valahogy természetes volt, hogy lekanyarodunk az útról, és megnézzük alvó királykisasszonyunkat. Hihetetlen, hogy bár amióta az eszem tudom, ismerem azt az egy kilóméteres utat, az erdőt, ami körülveszi a falut, mégis hatalmasat dobban a szívem, ahogy letérünk a főútról. Hazaérünk, hazatérünk.

A ház kulcsai mindig a táskámban lapulnak, hátha hirtelen ki kell ugrani valamiért. A csütörtöki befűtést már nem lehetett érezni, kutya hideg volt a házban is, de jó volt belépni, látni, hogy már nem szemét, nem az ott hagyott kacatok vannak mindenfelé, hanem az én holmim, a szép új asztal, a fotelek. Még vendégeink is voltak, kedves ismerősök, akikkel együtt voltunk Kaposváron, velünk tartottak, mi pedig büszkén mutattuk a csodás fekvésű telket, a kedves kis házat.

Ma pakoltam az istállóban és újabb csomagtartónyi hasznos holmit szedtem össze: vastag rongyszőnyeget az asztal alá, fogast a bejárati ajtó mellé, néhány edényt, kosarat, amiben a fát tarthatom majd a kandalló mellett. És bár imádom a telet, a csikorgó hideget, most alig várom, hogy kitavaszodjon, és kezdődhessenek a munkák. Addig pedig készülök az új feladatokra, recepteket gyűjtögetek a vendégház honlapjára, no meg méhészeti szakkönyveket olvasgatok, hogy felkészülten fogadhassuk a kaptárakat és családunk új állatait tavasszal.

Csipkerózsa nektár - ugye, milyen jól hangzik?