Imádom a telet: a fagyos földön, csípős hidegben órákig vándorolni Pulikáimmal, érezni a ropogó havat a talpam alatt, gyönyörködni a deres, zúzmarás, havas természetben, aztán átfagyva, kipirosodva leülni a kandalló elé egy csésze forró teával.


Csikorgó hideg van kint, hétvégén Pulikák nagyon élvezték a sétát, én most mégis alig várom a tavaszt. Bizseregnek az ujjaim, annyira szeretném már elültetni az első növényeket kedves kis vályogházam kertjében, miközben a vendégház felől az építkezés csodaszép zaját hallom. Alig várom, hogy pogácsával, kaláccsal, medvehagymás csigával kínálhassam a kőműveseket, hogy esténként izgatottan járjuk végig Attilával a telket, lássuk, mennyit nőtt aznap a vendégház. Aztán sétálunk egy rövidet Pulikákkal az erdőszélen, olvasunk, beszélgetünk kicsit a tornácon, a kertben ülve...


Tudom, ez mind csak álom, az építkezés gonddal, bosszúsággal (is) jár, én mégis nagyon készülök rá, hiszen alkotok majd, álmot valósítok meg. Akkor is, ha nehéz lesz, akkor is, ha néha -mint most is, mikor órák óta várok egy árajánlatra- majdnem feladom már. Csipkerózsa az életem álma. Megváltoztatott, már a létezésének lehetőségével is más emberré tett. Tartozom neki azzal, hogy megvalósítom...