Csak úgy Kispál után. Szabadon.
Merthogy ezek már megvannak. Ugyan Csipkerózsa még csak az asztalt látta, de ma az ágy és a tévé is beszerzésre került.
Kétlaki leszek hamarosan. Alig várom, hogy kinyíljon az ég, hogy zöld rügyek borítsák a kert fáit, hogy induljon végre a munka. Az én házam - az én váram. Biztosan nehéz, nehezebb lesz egyedül. De talán szebb is. Talán így nyer Csipkerózsa valódi, igazi értelmet. Így lesz az, aminek lennie kell, aminek indult: menedék, búvóhely, barátságos, igazi otthon Pulikáimnak és nekem.
Már látom magam előtt a szépen berendezett nappalit, a hálószoba simogató, hívogató otthonosságát, a konyha barátságos, vendégmarasztaló egyszerűségét - az épített bútort, a tölgyfa munkalapot, érzem a finom kávéillatot, a sütemény vaníliáját. Már tudom, ott, az ablak elé állított íróasztalnál születnek majd a nagy művek, hajnalban, miközben Fánk és Boglya békésen szunyókál a kandalló előtt, vagy késő éjszaka.
Tudom, ott végre boldog leszek. Igazán, maradéktalanul boldog. Még akkor is, ha néha nagyon nehéz lesz. Akkor is, ha néha magányosnak érzem majd magam, hiába a Pulik ragaszkodó figyelme. Az első perctől kezdve úgy érzem, ott a helyem. És már tudom, melyik rózsát hová ültetem, hogy hol lesz a kemence, hová kerül a téglából rakott, nádtetős terasz.
Hiányzik... De már itt sorakoznak a dobozok, amik kincseinet rejtik, amik költöznek Csipkerózsához egyelőre nélkülem, de ahogy közelít a tavsz, egyre több időt töltünk majd együtt... Csipkerózsa, Fánk, Boglya és én. És a barátaink.