falusi vendégasztal: a családi magánétkezésekhez előállított házi élelmiszerekhez és gasztronómiai hagyományokhoz kapcsolódó tevékenységek bemutatása és az így előállított saját készítmények értékesítése napi legfeljebb tizenöt látogató részére;

Azt hiszem úgy kezdődött, hogy beszélgettünk Tündével, mit is tehetnénk, hogy többen látogassanak el a mi kis falunkba. Sok minden eszünkbe jutott, majd szépen lassan, a megvalósítás sorrendjében be is számolok mindenről. A legkézenfekvőbb főzés volt. Hiszen enni mindenkinek kell...
Vasárnap találtuk ki, hogy alkalomadtán főzhetnék a turistaházban pihenőknek, és hétfőn már jött is az első megrendelés.
Az ötfős kerékpáros csapat elsőként kért két fokhagymás kenyeret. Szépen vászonkendőbe csomagoltam őket, és este lesétáltam velük a turistaházba. Rettenetesen izgultam, vajon tetszik-e, ízlik-e nekik a kenyér. Ízlett.:-) És dicsérték az ajándékba vitt tojáskrémet is, ami mellé pár saját paradicsomot is csomagoltam. Csak úgy. Kosaramban a kenyerek mellett ott lapult a filctollal írt heti menü, amit a gyerekek kedvéért mindig a hűtőre mágnesezek. Pironkodva nyújtottam át papírkámat, hiszen csak egyszerű ételeket terveztem arra a hétre, de azt mondták, nekik tökéletesen megfelel, bármit is főzök.
A menü a következő volt:

• kedd: paradicsomleves betűtésztával, cukkinikrokett, rizs, fokhagymás majonéz


• szerda: joghurtos cukkinileves, krumplistészta, csalamádé


• csütörtök: zselici húsgombóc, zöldfűszeres nokedli

Nos, a menü már első olvasásra osztatlan sikert aratott.  Másnap délután négy körül jöttek az ebédért, és mivel nem sokkal korábban sült ki a szilvás lepény, abból is csomagoltam nekik keveset.;-)
Szerdán már a kertünkben ebédeltek, mi pedig a gyerekekkel izgatottan terítettünk, készülődtünk.
Csütörtökön az ebéd végeztével még meghívtam őket uzsonnára, almás és túrós rétes készült, melegen megettek egy teljes tepsivel, úgyhogy gyorsan frisset kellett sütnöm, mire István hazaért. De nem bántam. Sőt, boldog voltam. És icipicit büszke is magamra. Búcsúzáskor megdicsérték az előző nap sütött aszalt paradicsomos-rozmaringos kenyerem, és megígérték, hogy esznek még a főztömből.
Sikerélményem csak fokozta, hogy a még július végén egy szülinapra sütött 14 kiló kenyeremnek akkora sikere volt, hogy péntektől hetente egy kenyeret rendeltek tőlem.

És jön a szeptember, diákcsoportok, hétvégi kirándulók, akik mind-mind megéheznek majd, én pedig szívesen látom őket vendégasztalunknál...

Megtörtént. Egy évvel és tíz nappal azután, hogy megtudtuk, új Élet költözik hozzánk. Árnyas fák, madárcsicsergés és friss, balzsamos erdei levegő. Pont, ahogy egy erdei tündérhez illik.
Minden éppen úgy sikerült, ahogy terveztük. Boldogságos, gyönyörűséges nap volt Borbála Mária Julianna Ildikó keresztelője.
Köszönet érte lovag dr. Balázs Zoltán plébánosunknak, aki mindannyiunk számára feledhetetlenné tette a szertartást, Ildinek és Iminek, akik büszkén vállalták a keresztszülőséget, Pannának, Eszternek, Máténak, Dávidnak, akik ügyesen ministráltak, a nagyszülőknek, akik -bár sajnos nem lehettek mindannyian velünk- példát adtak nekünk, Gergőnek, Katának, Petrának és Lacinak a vidám társaságért.
Borcsának, azért, mert van, mert éppen Ő az.
És a Jóistennek, hogy meghallgatott.

Vannak napok, amikor valahogy minden kicsit sötétebb. Nem biztos, hogy tudom miért, egyszerűen csak valami fura szomorúság van bennem. Ilyen napokat élek mostanában. Szeretem a borús időre fogni, vagy az előttem álló nagy feladatoktól való félelemre. Pedig szeretem a borús nyári napokat, és nyitott vagyok az új feladatokra.
Persze, ha Borcsára nézek, kerek lesz a világ, kisüt a nap. És olyankor nem is értem a szomorúságot. Hiszen szerencsés, boldog ember vagyok. Csodálatos ajándékot kaptam az Élettől, talán többet is egyszerre: Társat, tüneményes Gyermeket, és a lehetőséget, hogy új irányba tereljem az életünket. És barátokat, akik megérzik, ha rossz kedvem van, még a virtuális térben is. És érzik, mire van szükségem. Így jött ez a vers is. Köszönöm.

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvemből, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdődő és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Garai Gábor

Máris pontosítanom kell, mert a narancssárga lavór alján ez áll: műanyag tál. Szóval Borcsa tálban strandolt. De ne szaladjunk előre...
Szombat hajnalban keltünk. Én Borcsa miatt, ő azért mert éhes volt, aztán meg már nem volt kedve visszaaludni, István pedig füvet nyírni. Még a nagy meleg előtt. Így mire igazán felkeltem, azaz Borcsa visszaaludt, már a frissen nyírt kertben, finom fűillatban kávézhattam. Isteni volt. Míg Csipkebogyónk aludt a babakocsiban, végigjártuk a kertet, megnéztük a fűszernövényeket, cserjéket, fákat, paradicsomot, cukkinit. És kávénkat kortyolgatva figyeltük a házunk mellett elhaladó túracsapatokat. Merthogy falunap volt Boldogasszonyfán, és ennek hagyományosan része egy tőlünk induló túra. Szinte mindenki részt vett rajta kis falunkból, újonan szerzett barátaink nevetve "fenyegettek" bennünket, hogy jövőre már nincs kibúvó, Borcsa is jöhet velünk. Mi pedig megígértük, és komolyan gondoljuk - jövőre nemcsak ott leszünk, de meg is nyerjük a versenyt. Sőt, a főzőversenyt is.;-) Még a már itt lévő holland családok is nevetve mászták meg az erdőbe vezető utat. Aztán reggeliztünk. Bőségesen, mert késői ebédre készültünk.
A szokásos szombati teendőket rengeteg beszélgetés, és Borcsa folyamatos nevetgélése tette széppé. Nagyon meleg volt, így délelőtt kitettem neki az ominózus sárga tálat hideg vízzel, délutánra szépen felmelegedett, és a közös alvás után pancsolt benne kicsit. Látjátok mennyire élvezi...:-)
Mert bizony volt közös alvás is délután. Először Borcsa ájult el, pelenkában, a mi ágyunkon, aztán Apa bújt mellé, majd én is kedvet kaptam. És olyan jó volt...
Késő délutáni kaposvári "shopingolásunk" legfontosabb eredménye a kék tehenes párna, amit Borcsa kapott Apától. Most ennek a sarkát szorongatva alszik.
Vasárnapra pihenést terveztünk. Így történt:
1. Reggeli kávé a kertben, bár nagyon fújt a szél;
2. reggeli - tükörtojás, sárgadinnyelekvár, fokhagyma;
3. aztán darabokra szedtük a konyhát - pihenésképpen - István fölfúrta a tálast, a táblát, én pedig kicsit átrendeztem a konyhapultot;
4. az ebédfőzéssel kezdődött az igazi pörgés...
5. Bár délutánra megint közös alvást terveztünk, igazán csak Borcsa aludt.
Főztem: ebédre fűszerkéregben sült szűzpecsenye + karaj, mellette sült krumplival; Istvánnak az ügyeletre cukkiniragut, fokhagymás rizst, tésztasalátát. A hús mellé. Mert az rengeteg lett.
És leszedtem majdnem 8 kiló cukkinit, de 13 kisebb maradt még a bokrokon, úgyhogy holnap is szedhetek.
Ja, még hajat is vágtunk, és zuhanyozás után, levezetésként sütöttem egy isteni pissaladiére-t, amit a tévé előtt ettünk meg hulla fáradtan.
De csudajó hétvége volt. Borcsa menthetetlenül apa-függő lett, amiért még inkább imádom, én végre nyugodtan kávézhattam, főzhettem kedvemre, István pedig élvezte, hogy a "lányok" szeretgetik.

Néhány napja már forgatom magamban a dolgot, de nem akartam, hogy nyafogásnak tűnjék, ezért inkább visszatartottam. Aztán hajnalban, miközben Borcsa mesélt nekem, úgy döntöttem, csak leírom. Mert nem csak mi vagyunk így, és mert nem bánom.
Mi ugyanis idén nem nyaralunk. Több okból sem. Először is, Borcsa szerintem három hónaposan kicsi még ahhoz, hogy kirángassuk megszokott kis világából hosszú napokra. És valószínűleg nem is élvezné, most pedig az a legfontosabb, hogy ő jól érezze magát. Aztán meg ott a szabadság kérdése. Abból sincs ugye végtelenül a szorgosan dolgozó állami alkalmazottnak, ami van, az pedig kell, mikor itt vannak a gyerekek, menni velük nagyszülőkhöz, stb. És még lesz tél is, meg téli szünet, amikor szintén jó, ha a gyerekek nem csak engem látnak, hanem az apjukat is. És az autónk is kicsi hatunknak egyelőre, szóval vagy István menne nyaralni a nagyokkal, és mi kettesben maradunk Borcsával (amiből éppen elég a kétszer egy hét nagymamázás nyáron, meg a havi egy hét ügyelet), vagy kétszer fordulna, hogy mindannyian elérjük úti célunk, ami azért elég nevetséges lenne. A dolog anyagi vonzata már csak a hab a tortán. Tulajdonképpen négy gyerekről gondoskodunk, mellette itt a ház, a minden, egyszerűen végesek a forrásaink.
De valahogy nem bánom.
Múlt héten, mikor arról meséltem a "nagyoknak", hogy szerencsések vagyunk, mert olyan helyen élünk, ahová mások nyaralni járnak, már bekerült a bolha a fülembe, de péntekre ért igazi ötletté: MI ITTHON NYARALUNK. 
Kijelölünk néhány napot a nyár hátralévő részében, és azokon a napokon tilos bármiféle házimunka, kertészkedés, stb, amit amúgy minden nap megtennénk. Sétálunk a faluban, kirándulunk az erdőben, vagy csak ülünk a kertben egy-egy jó könyvvel, újsággal, előre elkészített finomságokat eszünk, beszélgetünk, nagyokat játszunk Borcsával.
Az első ilyen napunk július 31-én lesz. Nyugodtan kávézunk majd a kertben, újságot olvasunk, ebédre grillezünk, délután hatalmas fagyikelyhet eszünk a napernyő árnyékában, aztán sétálunk egy nagyot, közben bogarakat, pókokat figyelünk, gombát keresünk, vacsorára pissaladiére-t sütünk, amit hideg sörrel öblítünk le. Borcsával játszunk a fűre terített takarón, ha jó meleg lesz, locsizhat megint a kis narancssárga lavórban.:-)
Másnap már úgyis jönnek a gyerekek...

Bár néha én sem tudok ellenállni a gyorséttermek kalóriabombáinak, a gyerekeket igyekszünk minél távolabb tartani tőlük. Borcsával nem lesz nehéz dolgunk, hiszen 57 lelket számláló kis falunk egyelőre nem jelent kihívást egyik étteremláncnak sem, de a nagyok, nagyvárosi gyerekként bizony többször megfordultak már ilyen helyeken. nemrég, mikor a házilag készített -amúgy isteni- pizzát csak tologatták a tányérjukon, megkérdeztem tőlük, milyen pizzát szeretnek, mi legyen rajta legközelebb. A válasz azonnali volt és egybehangzó: amilyet az Árkádban lehet kapni. Hogy azon pontosan milyen feltétek vannak, már nem tudták megmondani, de állították, hogy nekik az a kedvencük.
A házi hamburgerrel már régóta kacérkodtam, de valahogy mindig lebeszéltem magunkat róla, gondoltam, macerás, hiszen tüzet kell rakni, meg minden. Szombaton aztán úgy döntöttünk, nem halogatunk tovább, vasárnap megnyitjuk otthoni gyorséttermünket, a McCsipkerózsát.
A husit már szombat délután bekevertem, bár több receptet is olvastam különböző gasztroblogokon, inkább a saját fantáziámat követtem.
Így:
50 dkg darált marhahús
1 ek csípős dijoni mustár
1 ek tetszés szerinti más mustár (én bajorral próbálkoztam)
1 kis fej hagyma lereszelve
5 gerezd fokhagyma, szintén reszelve
ízlés szerint só, amit én Maggi Würze-vel helyettesítettem, ebből kb. 2 ek került a husihoz
némi kakukkfű és rozmaring apróra vágva
csipetnyi fehér bors

Szóval ez a massza állt majd' egy napot a hűtőben, aztán pogácsákat formáztam, és mentek a parázs fölé.
Itt fontos megjegyeznem, hogy (még) nincs grillezőnk. Venni nem akartunk, a saját építésű pedig nyár végén készül majd a kemencével együtt. Szóval István picit átalakítottam a bográcsozót, arra tettük a nagy grillrácsot, alatta pedig nem faszénnel, hanem fával tüzeltünk. Míg a fiúk kint a tüzet biztatták, én elkészítettem a zsömléket. Tudom, hogy Huginál olvastam nagyon jó zsömlereceptet, de a mi kis völgyünkbe vasárnap nem akartak terjedni  azok az valamik, amiktől csatlakozni tudnék a hálóra, úgyhogy megintcsak maradt a fantázia. Receptet nem írok, mert nem emlékszem, és amúgy is csak érzésre tettem bele mindent, de nagyjából a kenyér és kalács keveréke lett az eredmény. Puha, könnyű, picit édes, picit sós, nem morzsálódó, isteni.
A végeredmény pedig: "Bettiiiiiiii, ilyet csinálunk máskor is?" És mindenki evett paprikát, paradicsomot, hagymát, sőt megkóstolták a padlizsánkrémet, az ajvart, sőt a parázson sült zsályaleveleket is.
Egy kiló húsból pihen a bekevert massza a mélyhűtőben, alig várja, hogy újra nyissunk, és gyorsan megegyük.:-)))

Túl rózsaszín volt. Azt hiszem. Nekem legalábbis.
Valahogy jobban illik hozzánk, az életünkhöz, az álmainkhoz, a gondolatainkhoz a zöld, a természet.

Két hete már "csellel, csalással" sikerült rávennem a fiúkat, hogy megkóstolják a paradicsomot, és mivel életben maradtak, és rájöttek, hogy a paradicsom nem is rossz, két dolog következett. Az egyik, hogy konyhai üzenőtáblánkra kiírtam: Dávid halált megvető bátorsággal legyőzte a gonosz fél paradicsomot; a másik pedig a cukkini.
Mi imádjuk, mindenféle formában, és elhatároztam, hogy ők is megszeretik majd. Nos, jött a szombat reggel, és vele a zöldséges fritata sok-sok cukkinivel (és paradicsommal). Gyakorlatilag szó nélkül megették. Ezen felbuzdulva boldogan daraboltam ebédhez is a finom zöldet, szalonnával, fetával, fokhagymával, tejszínnel, zöldfűszerekkel tésztaszósz lett belőle. Máté megette a tésztát, de az összes cukkinikocka a tányérján maradt, Dávid a tésztát is otthagyta, biztos, ami biztos, nem ám véletlenül megeszik egy kockácska cukkinit...
Morcos lettem, és csalódott, hiszen tele a kert cukkinivel, és nem nagyon akartam elfogadni, hogy nem szeretik. Mert hát mitől is nem? Milyen íze is van a cukkininek? És ez lett a megoldás. Rákérdeztem, néztek értetlenül, majd nagy sokára jött a válasz: nem emlékeznek. És akkor elmagyaráztam, hogy a cukkini szinte csak víz, és mindig olyan íze van, mint a mellé használt fűszereknek, egyebeknek. Tehát a mi cukkininknek szalonna, fokhagyma, feta íze van. Kicsit hitetlenkedve, de megkóstolták. És megették.Pedig a cukkininek cukkini íze van... De ez maradjon köztünk.

Az ablakok nyitva vannak, mióta végre tényleg nyár van.
Miközben Borcsát szoptatom, már érzem, de igazán intenzív addigra lesz, mire mi is lefekvéshez készülődünk. Szinte tapintani lehet, annyira édes, finom, balzsamos.
Hársillat. Északi völgyünkben picit később és talán kicsit tovább is virágzik, mint máshol. Délelőtt nem érezni, csak a rengeteg méh folyamatos döngicséléséből halljuk, hogy "valami van". Az erdő széle tele van kaptárakkal, szorgos kis lakóik keményen dolgoznak.
Én pedig egyszerűen csak élvezem. Az ágyban fekve, álmomban is...

"Milyen jó, most már hárman vagyunk lányok!" Ezzel a mondattal indította Eszter a hétvégét, bennem pedig rögtön megmozdult valami, amit eddig nem éreztem. Hirtelen valóban nagycsaládos lettem. És ettől más lett az egész hétvége. Végre -egy év után először- igazi család voltunk. A gyerekek terítettek, közben beszélgettünk, az étkezések alatt nagyokat nevettünk, és így valahogy jobban csúszott minden, még a meggylevest is jóízűen kanalazták a fiúk is.
És ha már hárman vagyunk lányok, el is foglaltuk a konyhát: péntek este gofrit sütöttünk, csak mi, míg a fiúk bogarásztak a kertben. Én nyitottam-csuktam a sütőt, Eszter kanalazta bele a tésztát, Boriskám pedig az asztalon figyelt a bébihordóban. Jövőre -legalábbis Eszter szerint- már ők ketten sütik a gofrit - Eszter keveri a tésztát, Borika meregeti a sütőbe, Anya pedig (ez lennék én) mesél közben.
Úgy legyen...