Egészen pontosan három napja ültem le, hogy megírjam ezt a posztot. Azóta történt egy s más, jutott eszembe ez-az, felejtettem is. Szóval egészen biztosan másról szól majd, mint amiről eredetileg írni akartam.:-)
Baj van az időbeosztásommal. Pedig régen egész jó "timemanager" voltam: reggeli kávé közben lista, kávé után lelkesen nekiálltam, közben pipálgattam, amivel elkészültem, néha leültem egy gyors kávéra, és legtöbbször délutánra meg is volt minden, így nyugodtan főzhettem vacsorát, lapozhattam át újságokat, olvashattam pár oldalt.
Nos, most a reggeli kávém közben vagy Duplo-emberkéket tanítgatok tejet inni, vagy "tümpüm"-öt (könyv Bori nyelven) olvasok a kanapén ülve, vagy pedig próbálom meggyőzni Akaratos Arankámat arról, hogy bizony kell a köntös a pizsama fölé, és sokkal jobb, ha "at" (csat), vagy "ampan" (hajpánt) kerül a hajába, mert úgy esélyes a látás is, nélkülük meg nem annyira.
Szóval így nem lehet igazán kávézni sem, nemhogy listát írni. Nem panasz ez, csak mondás.
No de ha nincs lista, akkor nehezebb is valahogy fejben tartani a tennivalókat, így hol ide kapok, hol oda, két zokni kiteregetése között építek egy tornyot, vagy éppen arról mesélek, hogyan mossák a fogukat a vámpírok.
De azért haladok. Mondjuk úgy, hogy fontolva.
Már írtam korábban is, hogy kinőttük a házat, és amíg nem tudunk hozzáépíteni -remélhetőleg hamarosan-, addig ki kell találnom valamit elsősorban a hat ember mindenféléje tárolására. Már az is gondot okoz(ott), főleg télen, hogy a rengeteg kabátot, csizmát hová tegyük. A konyhába lépünk be, és ugyan van szép fogasunk, meg cipőtartónk is, de a fogast a gyerekek nem érik fel, folyton pakolni kellett utánuk, a csizmákban hasra estünk, mert nem nagyon pakolták el őket, és ami a legjobban bosszantott, hogy a nagyok a földön ülve képesek csak cipőt húzni, így ha be akartam jutni utánuk a házba, bizony meg kellett várnom, míg elkészültek.
Mostanában sokat olvasok német blogokat, főként kézimunkával, lakberendezéssel foglalkozókat, és lassan nyitották a szemem.
Amióta önálló háztartásom van, a nagymamámtól örökölt régi éjjeliszekrény mindig az előszobában volt, rajta kis kosárban mindenféle kacat, köcsögben hol száraz, hol élő virág, a fiókjában madzagdarabok, jegyzettömb, lakatok, szögek, ilyesmi, a szekrénykében pedig a cipőpucoláshoz szükséges dolgok, és a kutyák fontosságai (fültisztító, Betadine, stb.). Ez így volt -eddig- itt is. De két hete egy délután, míg Bori aludt, és a konyhaasztalnál ülve kortyolgattam a kávém, odanéztem, és hirtelen nem a kisszekrényt láttam ott, hanem egy fogast gyerekkabátokkal, gyerekmagasságban, alatta kosárban a mamuszok, papucsok, házicipők, kis szék, amin ülve a fáradtabb csemeték is könnyen belebújnak a cipőjükbe. És lőn.
Másnap fölmentem a padlásra, kutattam, dobozokat tologattam, míg a kezembe került a hosszú, fehérre festett fa fogas, ami nagymamámnál a padlásföljáróban volt, a munkáskabátokat tartottuk rajta. Alapos takarítás után föl is került a falra, hosszabb, mint gondoltam, így lehetett kicsit dekorálni is. Alatta vastag rongyszőnyeg, pici szék, párnával, Bori ott öltözködik minden reggel és délután, mikor indulunk nyuszikat etetni.


És ha már a padláson jártam, hát lehoztam néhány évek óta bedobozolt képet is. Milyen jól mutatnak a fogas fölött! Már csak egy fedeles kosár hiányzik, ami elrejtheti a gyereklábbeliket, de talán a hétvégi pécsi vásár erre is ad majd megoldást...

 Búcsúzóul pedig két fotó Boriról. Csak úgy...