Alig több, mint egy éve, hogy gyökeresen megváltozott az életem. Hosszú idő óta mindig az élet sűrűjében voltam, a munkám volt a legfontosabb dolog az életemben, talán előrébb való volt a magánéletnél...

Aztán megismertem Őt. És pillanatokon belül eldőlt, hogy itt élem majd le az életem, Vele, jöban-rosszban. És a gyerekekkel. Mert hirtelen nagycsaládos lettem, bár csak hétvégekre, szünetekre, ünnepekre. Mindig nagy családot szerettem volna, úgyhogy örültem neki, nekik. Furcsa és nehéz dolog készen kapni egy családot. És persze csodálatos. Egyik pillanatról a másikra felelős leszel értük, része leszel az életüknek, és ők is a tiédnek. Neveled őket, mert nem maradhatsz kívülálló, és ha jól csinálod, előbb-utóbb észreveszed a "kezed nyomát". A szavaikban, abban, ahogy a cipőjüket kötik, ahogy köszönnek, terítenek, esznek. Ahogy és amit esznek.


És már megint a nagymamámhoz érkeztem. Mert ő a kályha. A konyhája, Ő.
Válogatós gyereknek számítottam, pedig a húson kívül mindent szerettem. Imádtam minden zöldséget, gyümölcsöt, a tésztaféléket, rizst. Nagymamám hagyományos konyhát vezetett, sok főzeléket ettünk, mindig az évszaknak megfelelőket a kertből, mindenféle finom tésztát, péntekenként sosem volt hús, vasárnap mindig volt sütemény.

Mikor a gyerekek először töltötték nálunk a hétvégét, mindenféle gyerekkori kedvenc jutott eszembe a menü összeállításakor. Hiába. Mondhatnám teljesen feleslegesen. Kiderült ugyanis, hogy néhány húsételen kívül nem nagyon esznek meg semmit. Zöldséget, gyümölcsöt abszolut nem, tésztából is alig valamit. Köretet nem esznek a húshoz, maximum kenyeret, azt is csak hosszas könyörgésre. Elsőre bizony nagyon elkeseredtem, mikor a finom ebéd szinte érintetlen maradt. Aztán összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy bizony ezen változtatni kell. Nem mondom, hogy könnyű volt, hogy nem potyogott többet a könnyem egy-egy ebéd, vagy vacsora után, de mára elértem, hogy megeszik a fejessalátát, a medvehagymát, zöldhagymát, megkóstolják a különböző sajtokat, elfogy a tányérokból az almaleves, és volt már olyan, hogy reggelire megettek egy teljes üveg szilvalekvárt.

Hamarosan itt a nyári szünet, amikor sok időt töltenek majd nálunk, és szeretném, ha ezekben a hetekben mindannyian jól éreznénk magunkat. Mint egy igazi család. Így mostanában folyton új ételeken töröm a fejem. Olyanokon, amiket a gyerekek is megesznek, de amik egészségesek, változatosak, zöldséggel, gyümölccsel, túróval, sajttal. És persze trükkökkel, hogy ezeket biztosan megegyék. Így találtam ki a különböző zöldséges tésztákat, saját termésű cukkinivel, amihez ők szedhetik a kertben a cukkinit, pizzát, amihez a paradicsom szintén a kertünkben terem. Gyümölcslevest a fáinkon mosolygó cseresznyéből, meggyből.
Biztos vagyok benne, ha megkóstolják a finom, friss zöldségeket, ha ők szedik a kertben az ebédnek valót, sokkal nagyobb kedvvel eszik majd őket. Így volt ez a bodzaszörppel is. Először meg sem akarták kóstolni, aztán megnézték hogyan készül, ők szedték hozzá a virágokat, és egyszer csak azt vettem észre, hogy üres a szörpösüveg. Sokkal lelkesebben gyártottam ettől kezdve a szörpöt, mostanra majdnem 50 liter pihen a pincében. Kíváncsi vagyok, mennyi marad belőle karácsonyig...

És miközben készülök első igazi nagycsaládos nyaramra, lassan összeáll a fejemben Csipkerózsa Vendégházunk étlapja. Kedvenc ételeinkből, és a mostanában kitalált újdonságokból. A szükség, vagy a véletlen szülte receptekből. Mint például a "zselici húsgombóc haal"gymamártásban zöldfűszeres galuskával", ami a hétvégén pattant ki a fejemből, és aratott családomban osztatlan sikert. A receptje? Nos, az egyelőre titok, de hamarosan megosztom minden kedves olvasómmal.

Nem tudok úgy elbúcsúzni, hogy ne írjak pár sort az én kis Csipkebogyómról. Hihetetlen, de elmúlt már két hónapos. És olyan ügyes! Már fölfedezte a kezét, képes akár fél órát is nézegetni. Mosolyog, kacag hangosan, ha meglát, mesél nekem, néha egészen hosszan. Valóban olyan, mint egy kis erdei tündér. Vele minden nap ünnep, nem érzek fáradtságot, éjszaka is képes vagyok állni a kiságy mellett, és nézni, ahogy alszik.

Gyerekkorom legszebb emlékei nagymamámhoz, az ő házához, kertjéhez, konyhájához fűződnek.
Óvodából, iskolából hazatérve vagy a konyhában a kissámlin, vagy a lugasban a padon ültem, és meséltem el neki a napom. Vagy csak figyeltem, hogyan dagasztja a kalácsot, pogácsát, pucolja a tyúkot, kacsát, vagy főz valami egyszerűt, finomat. Órákig beszélgettünk, miközben ő sustyázott.
Mikor nagyobb lettem, órákra elbújtam a kertben, a birsalmafa vízszintes, alacsony ágán ültem és olvastam.
Imádtam a történeteit, meséit is, és már bőven iskolás voltam, mire rájöttem, hogy ezek nem is mesék, hanem az élete a gyerekkora történetei a "csodavilágból", Felvidékről, a szülőfalujából Naszvadról. A Felvidék mindig olyan volt nekem, mint Tündérország: boldog gyerekek, állatok, a Nyitra, kedves emberek, vicces történetek. Pontosan el tudtam képzelni a házat, amelyben nagymamám gyerekeskedett, a hatalmas körtefát az udvarban, az istállót a lovakkal, tehenekkel. Bár csak egy-két fényképet tudtak magukkal hozni, de ha mesélt, láttam dédapámat, ahogy vezeti a lovakat, vagy hajtja a kocsit, vagy dédanyámat, ahogy a két rossz fiút szidja éppen. Ha becsukom a szemem, most is látom Nagymamit, ül az ágyam szélén és meséli Vrábel Gábor, az unokatestvére csínytevéseit... Vagy éppen hallom a hangját, ahogy énekli nekem, hogy Krasznahorka büszke vára...
Pünkösdkor a kezembe akadt egy cd háború előtti felvételekkel, és gondoltam, belehallgatunk Borcsával. Mikor megszólalt Hámory Imre előadásában nagyanyám nótája, az én drága kislányom tágra nyitotta a szemeit, és azt mondta "hö". Aztán hatalmas szemekkel figyelt végig. Utána meséltem neki a Dédikéjéről, akinek a fényképét mindig megnézzük, és aki annyiszor énekelte ezt anyának.
Sokat beszélgetünk Borikámmal a nagymamámról. Szeretném, ha ismerné, ha tudná, mi mindent köszönhetek neki, ha úgy nőne fel, ahogy én, ahogy mi is - ismerve gyökereinket, tisztelve a családi hagyományokat, őseinket.
Talán ezért is jó Terecsenyben élni. Itt még élnek olyan emberek, akik ismerték a dédszüleim, ükszüleim, akik a nagyapámmal játszottak együtt gyerekkorukban, akik ükszüleim kertjéből ették a cseresznyét, akiknek Dédikém kente meg zsírral a kenyeret uzsonnára.
És ez itt valahogy mind benne van a levegőben. Érezni abból, ahogy elfogadtak, befogadtak bennünket, ahogy megcsodálják Borcsát a babakocsiban, ahogy mesélnek nekem az életükről.
Sokat gondolkodom azon, miért is lakunk mi itt. Sokan azt gondolják, bolondok vagyunk, mások bátornak tartanak bennünket. Nem tudom... Kell egyfajta elvakultság, elhivatottság ahhoz, hogy az ember egy 57 lelket számláló kis faluba költözzön a nyüzsgő nagyvárosból. Hogy vállalja, hogy nincs bolt, óvodába, iskolába másik faluba kell vinni a gyereket. És persze, bátorság is, de valahogy mindketten úgy érezzük, itt a helyünk. És Borbála is itt van a legjobb helyen.
Nagyszüleim szentlászlói háza ma múzeum, az ország első és egyetlen Csuhémúzeuma. Remélem, Borcsa ugyanolyan büszke lesz majd erre, mint én vagyok...
Barátaink nagy lépésre készülnek: az Őrségben szeretnének házat venni, ott szeretnének élni Szentendre helyett. Tisztelem, becsülöm őket az elhatározásukért, és teljesen megértem félelmeiket is. De tudom, ha az ember megtalálja azt a helyet, ahol igazán otthon lehet, akkor nem számítanak a nehézségek, akkor beéri kevesebbel is, csak otthon lehessen. Terecsenyben, Szattán, bárhol...

Bár megfogadtam nagyjából egy hónapja, hogy rendszeresen, gyakrabban jelentkezem naplómmal, ez valahogy mégsem sikerült. Egyszerűen minden percemet kitölti az Anyaság.:-) Pedig annyi mindenről kellett volna/kellene beszámolnom...
Úgy tűnik, lassan valóban elindul az építkezés, szépül a kertünk, telik a veteményes, gyűlnek a fűszernövények. Van új fűnyírónk, amivel most már gyerekjáték lesz akár hetente lenyírni a füvet, virágoskertünket minden erre járó megdícséri, az utcafronton sorban virágoznak az íriszek, liliomok, pázsitszegfűk, és még az elfagyottnak hitt foltos levelű zsálya is gyönyörűen kihajtott. Szóval igazi tavasz van nálunk, annak ellenére, hogy folyamatosan esik, szélvihar van. Kis falunkat is megtépázta a hétvége zord időjárása, az Almás medre annyira megtelt, hogy kiöntéssel fenyeget, az akácok, amik péntek este még csodálatos illatorgiával ajándékoztak meg bennünket, kidőlve, összetörve, elhajolva, virágaik a földön. Szegény méheknek nem nagyon volt idejük gyűjteni az akácmézhez, pedig az a kedvencünk.
De van ám örömhír is! Május elseje óta csodaszép fa játszótere van Terecsenynek. Mikor elkezdődtek a munkák, csak viccből mondtam, hogy biztosan játszótér épül a falu közepén, aztán néhány nap múlva megjelent egy autó, és egy nap alatt csúszda, mászóka, hinták, libikóka nőtt ki a földből. A gyerekek élvezik nagyon, öröm nézni, ahogy napsütéses délutánokon az egész falu, kicsik és nagyok a játszótér körül sertepertél. A picik játszanak, a felnőttek beszélgetnek. Még az idősek is jönnek rendszeresen, csodálják a két babakocsist, Ábelt, és Borcsát, ücsörögnek a padokon.
Persze igazán tökéletes ez sem lett, ahogy az már lenni szokott. Minden nap marékszám szedjük össze az üvegcserepet a játszótér körül föltúrt, legyalult földből, amin a gyerekeink mezitláb rohangálnak. Az ígért parkosítás is elmaradt, a játszó környéke úgy néz ki, mintha építési terület lenne, de talán lassan rend lesz.
A tavasz, vagy a Borcsával a faluban tett mindennapos séták új ismeretségeket is hoztak. Van itt néhány "betelepült" család, akiknek ugyanúgy a szívük csücske ez a falu, a környék, és ugyanúgy szeretnének tenni érte, ahogy mi is. Csak valahogy eddig nem találtuk meg egymást. Talán most sikerül valamit tennünk azért, hogy az erdőnk újra tiszta legyen, hogy a gyerekeink megismerjék a környék történelmét, hogy megtanulják, milyen kincseket rejt az erdő, gombákat, növényeket, állatokat. És talán ha összefogunk, a "nagyvilággal" is megismertethetjük a Zselic kincseit lekvár, aszalmányok, kézműves termékek formájában. A lelkesedés hatalmas, talán a lendület sem vész el útközben, és hamarosan újabb fejleményekről számolhatok majd be.

Nem bírom ki, hogy ne meséljek kicsit Csipkebogyóról.:-) Borcsa gyönyörűen fejlődik, élvezi az őt körülvevő hihetetlen nyugalmat, a jó levegőt. Mi pedig gyönyörű sötét szemeiből, mosolyából, illatából, a hozzábújásból merítünk energiát.

Van, hogy az ember hall egy kedves dallamot, és dúdolni kezdi. Aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy órák, napok óta ugyanazt dúdolja, és hiába próbál másra figyelni, mást énekelgetni magában, csak visszatér az édes dallam.
Valahogy így vagyok én Borcsával. Leültem, hogy írok a faluról, tervekről, alakulóban lévő érdekes dolgokról, közben pedig egyre a babakocsiban alvó pici lányon jár a fejem. No nem mintha próbálnék másra gondolni, hiszen az a normális, hogy ő töltse ki a gondolataimat.
A Csipkebogyó. A vadrózsa ága. A tavasz, a napsugár. Kicsit elkeseredtem délelőtt, mikor nem volt hajlandó kiságyában elaludni, hiába tettem mellé a kedves Pandát, hiába zenélt neki a kiselefánt. A nyöszörgés, sírdogálás persze mindig csak addig tartott, amíg anya, azaz én, fel nem vette. Akkor tágra nyíltak a hatalmas fekete szemek, felragyogott a napbarnított aprócska arc, és rend lett a világban. Hogy elrontom? Ugyan, dehogy! Hiszen hogyan is várhatnám el tőle, hogy egyedül feküdjön a szobában, mikor hosszú hónapokat töltött velem, bennem. És valahogy, valamiért nekem is jól esik aprócska kezeit fogni, puszit adni a pisze orra, simogatni gyönyörű hajacskáját.
Ó, igen, tudom, elfogult vagyok. Annyi baj legyen!
Aztán persze anyának, azaz nekem is akad dolga a ház körül, és Borbála ilyenkor kiköltözik a babakocsiba. És láss csodát: a friss erdei levegőn fél perc alatt mély álomba szenderül a Csipkebogyó, nem zavarja a fűnyíró, traktor, a postásautó dudája.
Szeretem, hogy jól érzi magát kint. És már látom is magam előtt, ahogy aprócska gumicsizmájában gyalogol az erdőben Apa kezét fogva, és hozzák a gombát, bogyókat. Igazi kis erdei tündér lesz Borcsa...

Addig is ígérem, hogy legközelebb már nem csak Borcsáról írok, hanem a virágzó gyümölcsfákról, a csicsergő madarakról, a kertről, házról, tervekről is.

Amikor Borcsa még a pocakomban volt, tele voltam félelmekkel. Féltem, hogy nem értem majd, nem tudom, mikor mire van szüksége, hogy türelmetlen leszek vele, hogy nem leszek jó anya, nem tudok megfelelni az elvárásainak.
A kórházban töltött hosszú idő alatt pedig lassan, de biztosan rám tört a szüléstől való félelem. Nem a fájdalomtól féltem, hanem a bizonytalantól, vajon tudom-e mit kell tennem, jól csinálom-e a dolgom. Meg akartam feleni. Mindennek és mindenkinek. A bent töltött hosszú napok alatt mindenkit megismertem, orvosokat, nővéreket, szülésznőket. Mindenki kedves volt, velem izgultak, várták, hogy végre megszülessen a kislányom, és úgy éreztem, nem okozhatok nekik csalódást. Mivel is? Most már nem tudom...
Borcsa születése maga volt a csoda. Minden tekintetben. Ha a tévében nézi az ember, hangoskodás, kiabálás, szaladgálás, nyugtalanság kíséri a szülést. A mi esetünkben ez nem így volt. Nyugalom volt körülöttünk, kedves, barátságos légkör, megnyugtató hangok, gesztusok. Mikor elfáradtam, úgy éreztem erőm végén járok, mosolygó, kedves arcok nyugtattak, hogy meg tudom csinálni, bíztattak és dícsértek. Sosem lehetek elég hálás nekik, a két csodálatos embernek, akik nélkül biztosan minden más lett volna. Köszönet orvosomnak, dr. Kerner Gábornak aki mindig meg tudott nevettetni, aki elhitette velem, hogy valóban hőstettet hajtottam végre, és ettől még szebb emlék marad a szülőszobán töltött néhány óra. És sosem lehetek elég hálás szülésznőnknek, barátunknak, Herner Tündének, aki kedvességével, nyugalmával, törődésével tette nyugodt, boldog időszakká várandósságom utolsó heteit.

Kislányom megváltoztatott. Új értelmet nyert minden, változott a fontossági sorrend, bármiről legyen is szó. Értjük és megértjük egymást. Figyelem minden rezdülését, ismerem minden hangját, arckifejezését. Beszél hozzám, szeret engem, bízik bennem. Hihetetlen érzés... napról napra okosabb, ügyesebb, rafináltabb. Már tudja, hogyan érheti el, hogy felvegyem, hogy hozzám bújhasson, és bár állítólag elrontom ezzel, én nem bánom. Közelsége nekem is jót tesz. Megnyugodtam, kiegyensúlyozottabb lettem. Hogy fáradt vagyok-e? Igen, nagyon. És nem, dehogy! Keveset alszom, de nem azért, mert ő nem hagy, hanem mert szeretem nézni, ahogy alszik, érezni, ahogy hozzám bújik. Mert ha éjszaka ébred enni, közénk teszem, és velünk alszik. Mert jó neki és jó nekem, nekünk is.

Borcsával más lett a világ, és más lettem benne én is. Már nem számítanak azok a dolgok, amik régen bántottak. Már csak ő a fontos, és rajta keresztül mi is. A családunk, a családom. A boldogság, az egészség. A kertünk, a virágaink, a gyümölcsfák. Az álmaink. Amik az ő álmai is lesznek talán.

Mert valóban Ő az...

Mikor izgatottan vártam

Hogy csak ő jöhet

Ő az, s mit önmagamról hittem

Mindent félre kellett tennem

Ez már az új szerep

Változom, hogy megfejtsem őt

Bámulom, s lelkembe lát

Hallgatom a jövőidőt

A türelem állítólag rózsát terem. Türelmes embernek gondolom magam, most mégis egyre türelmetlenebbül várom, hogy megismerjem Borbálát.
Tudom, születését nem sürgethetem, nem tehetek semmit, amíg ő úgy nem dönt, fogja kis bőröndjét, és végre megérkezik. Apró jelecskéket ugyan küld már, de hogy pontosan mikor láthatjuk végre, azt nem tudni. És tulajdonképpen ettől olyan gyönyörű és izgalmas ez az időszak...
Nem tudod amikor lefekszel, hogy vajon reggelre nem tartod-e már a karodba; vagy reggel, mikor felkelsz, arra gondolsz, hogy délutánra már család lesztek, igazi család. Boldog napok ezek, boldog ez a türelmetlenség, a várakozás.
Ma az ultrahangon azt láttuk, hogy gondolkodik, éppen úgy, ahogy Rodin szobra teszi. Édes, boldogságos érzés volt, legszívesebben megsimogattam volna kis fejecskéjét, hátha elmondja, mire gondol éppen.
És persze nem csak azt várom, várjuk türelmetlenül, hogy velünk legyen, hanem az érkezést magát is...
Remélem, a következő bejegyzés már a születésről szól majd.

Nem, nem valami egzotikus dolgoról szeretnék mesélni...
Sarimának a medvehagymát hívják mifelénk. Azt a medvehagymát, amitől tavasszal isteni, lágy fokhagymaillata van az erdőnek, ami beborítja az avart, hogy szinte lépni sem tudunk tőle. Hihetetlen finom, enyhe fokhagymaíze van, jó főzve, sütve, no és persze nyersen, csak úgy rágicsálni vajaskenyér mellé, vagy csak magában.
Lassan szezonja van, de a mai hóesés biztosan lelassítja kicsit az éppen kibújó kis hajtásokat.
Tegnap délutáni sétánk során csipegettünk kicsit belőle, de az igazi "dömpingre" még várni kell 2-3 hetet. Azt hiszem, Borcsával sétálunk majd délutánonként föl az erdőbe, és szedjük tele a babakocsi nagy kosarát az illatos levelekkel. Itthon aztán egy részük fagyasztóba kerül, hogy barátaink is élvezhessék később, egy részét apróra vágva, sózva dunsztosüvegbe tömködöm, és felöntöm olívaolajjal. Kenyérbe sütve, rizottóba főzve nagyon finom, és hűvös helyen akár egy évig is eláll.
No és persze esszük majd frissen salátának, főzünk belőle levest, főzeléket. Kerül szendvicsbe, sütünk medvehagymás csigát, töltjük vele a húsvéti sültet.
Ha elolvad addig a hó...

Míg mások fokföldi ibolyát, primulát, mindenféle tavaszi és kevésbé tavaszi vágott virágot kaptak tegnap nőnapra, Borcsát és engem óriási meglepetés és öröm ért. István egy kb. 50 cm magas hegyi mamutfenyővel köszöntött bennünket.
Még sosem volt saját mamutfenyőm. Sőt, ha belegondolok, semmilyen fenyőm nem volt még sosem. Nem is tudom, mióta vonzódom ennyire a fenyőkhöz, de azt hiszem a szerelem minden egyes megismert fajta után csak mélyül. Talán, mikor a Funtineli boszorkányt olvastam, akkor kezdődött. Vagy a dédszüleim régi házánál álló óriási lucfenyő volt az első, amelyet gyerekként égig érőnek láttam, és ami miatt irigyeltem drága nagynénimet, hiszen az ő születésekor ültette dédapám. Ő persze mindig morgott miatta, mert a fa óriásira nőtt, ő pedig éppenhogy elérte a 150 cm-t, és ezt rendkívül igazságtalannak tartotta.
Néhány hónapja mondogatom már, hogy szeretnék egy mamutfenyőt a kertbe, de valahogy olyan elérhetetlennek tűnt... Hiszen a mamutfenyő hatalmas, és Kaliforniában honos, nem a mi kis falunk erősen hegyvidéki éghajlatán. És most mégis. Egyelőre egy nagy cserépben várja, hogy kiültessük, vagy még nagyobb cserepet kapjon őszig. És ismerve magam, innen már nem lesz megállás. Már látom magam előtt hatalmas telkünket, amin kis házunkat, és a vendégházat csodaszép kert veszi körül, mindenféle különleges fenyővel, ciprussal, borókával, a naposabb részeken gyönyörű futórózsákkal, illatozó fűszernövényekkel, a bejárat mellett rozmaring és levendula.
És amíg álmodozom, kicsit megsimogatom életem első mamutfenyőjét, és már látom, ahogy Borcsa mellé áll, és nevetve nézi, mennyivel magasabb a fa nála. Pedig nagyjából egyszerre érkeznek a családba...