Fagyos, deres volt reggel minden, ropogott a fű a lábunk alatt, ahogy hordtuk be szép sorban a dobozokat, zsákokat a kicsi házba. Most már tényleg minden fontos ott van: rózsás ágynemű, magyarságos könyvek, angyalkák, csipkék, a tulipános tálas, csodaszép bádog locsolókannám. Szeretettel simogatta végig tekintetem a falakat, boldogságos érzés volt kinézni az ablakon a falura, még a majdani hálószoba plafonjáról lelógó pókháló is kedves volt, mert mögötte a fenyő könyvespolcot láttam kedvenc könyveimmel, bordó ernyős kislámpámmal, kényelmes olvasófotelemmel. Mindent másként láttam, mert az otthonomat néztem... És bizony kinyitottam a postaládát, és nem csekket találtam benne, hanem egy nagyon hivatalos hangú, ám nekem annál boldogságosabb levelet a Körzeti Földhivataltól: 1/1 tulajdonosa lettem Csipkerózsának. Vajon számítanak ezek után a nap szomorú, csalódásos történései? Ugye nem...

Hiába ismer (és szeret) az ember valamit kicsi gyerek kora óta, felnőttként másként látja, vagy nem is látja, és van úgy is, hogy egyszer csak -sorsszerűen- rájön, hogy a szeretet, amit érez, sokkal mélyebb, sokkal igazabb, mint ahogy korábban gondolta.
Ez történt velem, Csipkerózsával és velem tegnap. Kolléganőmmel mentem, dobozokat, postaládát vittünk, no meg szerettem volna megmutatni neki a házat, a környéket, mert még sosem járt erre.
És ahogy lekanyarodtunk a 67-es útról, amint előbukkantak az erdő takarásából a házak, éreztem, hazaértem.
Csodaszép tavaszi napsütésben szálltunk ki a kocsiból, illata volt a levegőnek, éktelen, de kedves csicsergéssel köszönték meg kosztosaim a magpogácsákat, az etetőben hagyott rengeteg finomságot.
A ház is mosolygott. Valahogy minden más volt. Boldog, békés, várakozással teli. Mintha ő is várná, hogy végre "leporoljuk", hogy új, boldog élet költözzön belé.
Kicsit ügyetlenül, de felszereltük a postaládát, most már mindenki tudja, hogy hivatalosan ott lakom, és izgatottan várom, hogy kivegyem az első nekem szóló levelet a postaládából, bár tudom, valószínűleg valamilyen számla lesz majd...
Mikor elindultunk fölfelé az utcán, hogy megnézzük a vadászházat, megmagyarázhatatlan büszkeség töltött el, hogy a csönd, a madárdal, az erdő, a friss levegő - ez mind az "enyém". Nem a lejárt, kavicsos (és sáros) úton mentünk tovább az erdőszéltől, hanem a sűrű erdőn keresztül, bokrok, szúrós ágak elől elhajolva másztuk meg a dombot. Olyan szép volt minden! A fák közt átsütött a nap, őzek nyomait kerülgettük, aztán kiértünk a tisztásra, a vadászházhoz. Megfogadtam, ha ott élünk majd, Fánkkal és Boglyával minden nap felsétálunk oda. Kicsit bámészkodtunk, aztán Csipkerózsa felé sétálva eldöntöttük, hogy átmegyünk Sasrétre is.
Talán tíz éve, hogy utoljára ott jártam... Milyen szép lett minden! A kastély, az erdei iskola, a kicsi faházak, a tó, a sziget. Nagyot sétáltunk, és megbeszéltük, hogy legközelebb az erdőn keresztül, gyalog megyünk Terecsenyből Sasrétre, viszünk magunkkal néhány barátot, na meg szalonnát, kenyeret, hagymát, a fiúk nyársat faragnak, és szalonnát sütünk.
És persze az első feladatok egyike lesz, hogy Csipkerózsa kertjében is felállítsunk egy szalonnasütőt, hogy nyári estéken ott ücsörögve válthassuk meg a világot.
És tudom, most már biztos vagyok benne, Csipkerózsával, Csipkerózsában nagyon boldog, boldog és nyugodt lesz az élet.
Sokáig válogattam a képek között, végül úgy gondoltam, a legjobb az lesz, ha az erdei útról készült fotót hozom. Ugye, ezen az úton érdemes végigmenni?

Két hely van a világon, ahol Csipkerózsát életre lehet csókolni. Az egyik jelenlegi "tartózkodási helye", Terecseny, a másik Szentendre, a girbe-gurba kis utcákkal, sikátorokkal, csodálatos templomaival, tornyaival, a Templomdombról lenézve a háztetőkön megcsúszó napsugarakkal, édes kis kávézóival, hangulatos tereivel, a Bükkös patakkal, a patakparti sétákkal, a barátaimmal. És persze Kovács Margittal, az élő kerámiákkal. 

Csak úgy Kispál után. Szabadon.
Merthogy ezek már megvannak. Ugyan Csipkerózsa még csak az asztalt látta, de ma az ágy és a tévé is beszerzésre került.
Kétlaki leszek hamarosan. Alig várom, hogy kinyíljon az ég, hogy zöld rügyek borítsák a kert fáit, hogy induljon végre a munka. Az én házam - az én váram. Biztosan nehéz, nehezebb lesz egyedül. De talán szebb is. Talán így nyer Csipkerózsa valódi, igazi értelmet. Így lesz az, aminek lennie kell, aminek indult: menedék, búvóhely, barátságos, igazi otthon Pulikáimnak és nekem.
Már látom magam előtt a szépen berendezett nappalit, a hálószoba simogató, hívogató otthonosságát, a konyha barátságos, vendégmarasztaló egyszerűségét - az épített bútort, a tölgyfa munkalapot, érzem a finom kávéillatot, a sütemény vaníliáját. Már tudom, ott, az ablak elé állított íróasztalnál születnek majd a nagy művek, hajnalban, miközben Fánk és Boglya békésen szunyókál a kandalló előtt, vagy késő éjszaka.
Tudom, ott végre boldog leszek. Igazán, maradéktalanul boldog. Még akkor is, ha néha nagyon nehéz lesz. Akkor is, ha néha magányosnak érzem majd magam, hiába a Pulik ragaszkodó figyelme. Az első perctől kezdve úgy érzem, ott a helyem. És már tudom, melyik rózsát hová ültetem, hogy hol lesz a kemence, hová kerül a téglából rakott, nádtetős terasz.
Hiányzik... De már itt sorakoznak a dobozok, amik kincseinet rejtik, amik költöznek Csipkerózsához egyelőre nélkülem, de ahogy közelít a tavsz, egyre több időt töltünk majd együtt... Csipkerózsa, Fánk, Boglya és én. És a barátaink.

Az élet néha utólag igazol bizonyos döntéseket, még akkor is, ha a döntés pillanatában maximum a elmeorvosi kezelés látszik igazoltnak. Bolondnak néztek sokan, mikor Csipkerózsát megvettem, és nem tudtam, nem akartam magyarázkodni senkinek. Én tudtam, hogy szükségem van rá, hogy szükségünk van egymásra. És lám, az idő engem igazolt...

Persze csak papíron, de mától az "állam" szerint is Csipkerózsa az otthonom. Vagyis a lakóhelyem.

Imádom a telet: a fagyos földön, csípős hidegben órákig vándorolni Pulikáimmal, érezni a ropogó havat a talpam alatt, gyönyörködni a deres, zúzmarás, havas természetben, aztán átfagyva, kipirosodva leülni a kandalló elé egy csésze forró teával.


Csikorgó hideg van kint, hétvégén Pulikák nagyon élvezték a sétát, én most mégis alig várom a tavaszt. Bizseregnek az ujjaim, annyira szeretném már elültetni az első növényeket kedves kis vályogházam kertjében, miközben a vendégház felől az építkezés csodaszép zaját hallom. Alig várom, hogy pogácsával, kaláccsal, medvehagymás csigával kínálhassam a kőműveseket, hogy esténként izgatottan járjuk végig Attilával a telket, lássuk, mennyit nőtt aznap a vendégház. Aztán sétálunk egy rövidet Pulikákkal az erdőszélen, olvasunk, beszélgetünk kicsit a tornácon, a kertben ülve...


Tudom, ez mind csak álom, az építkezés gonddal, bosszúsággal (is) jár, én mégis nagyon készülök rá, hiszen alkotok majd, álmot valósítok meg. Akkor is, ha nehéz lesz, akkor is, ha néha -mint most is, mikor órák óta várok egy árajánlatra- majdnem feladom már. Csipkerózsa az életem álma. Megváltoztatott, már a létezésének lehetőségével is más emberré tett. Tartozom neki azzal, hogy megvalósítom...

Zöldfülü, "elsőbálos" építkezőként rengeteg dologra nem gondoltam. Szerencsére -talán a tervezés körüli nehézségek kiegyensúlyozására- a Gondviselés olyan kivitelezővel ismertetett meg, aki ugyan megizzaszt kérdéseivel, de nagyon komolyan veszi a feladatát.
Az első pillanattól tudtam, hogy mivel nincs vezetékes gáz, másként kell megoldanom fűtést, meleg vizet. A pellett kazán adta magát, de az például eszembe se jutott, hogy bizony meleg víz nyáron is kell, a kazánt táplálni pedig lehet, hogy akkor macera. Szóval kellenek bojlerek is. Aztán a villanyszerelő, aki olyan keresztkérdéseket tett fel, hogy milyen magasan legyenek a konnektorok, a kapcsolók, hogy hová kerüljenek az éjjeli lámpák konnektorai, lesz-e lába az ágynak, vagy támlája...
Szóval rákényszerítettek, hogy mindezt -és még nagyon sok mást is- végiggondoljam. És ez hihetetlen jó érzés volt. Valahogy egyre kézzelfoghatóbbá válik minden, és természetesen egyre inkább érzem a felelősség súlyát is. Vajon jól gondoltam? Vajon felnőttem már a feladathoz, vagy csak nagyot álmodtam?
Bízom benne, hogy véghez tudom vinni, amit elterveztem, hogy Csipkerózsa Vendégház nem csak számomra jelent majd sokat, hanem vendégeimnek is. Hogy tökéletes hely lesz pihenésre, kikapcsolódásra, álmodozásra...

Évek óta autózunk arra, mégsem kanyarodtunk le sosem a főútról az ékszerdoboz kis faluba körülnézni. Mióta Csipkerózsa az életünk része lett, ez is megváltozott. Üzleti ügyben jártunk Kaposváron, és bár siettünk haza, nagyon hideg volt, és már szürkült is, valahogy természetes volt, hogy lekanyarodunk az útról, és megnézzük alvó királykisasszonyunkat. Hihetetlen, hogy bár amióta az eszem tudom, ismerem azt az egy kilóméteres utat, az erdőt, ami körülveszi a falut, mégis hatalmasat dobban a szívem, ahogy letérünk a főútról. Hazaérünk, hazatérünk.

A ház kulcsai mindig a táskámban lapulnak, hátha hirtelen ki kell ugrani valamiért. A csütörtöki befűtést már nem lehetett érezni, kutya hideg volt a házban is, de jó volt belépni, látni, hogy már nem szemét, nem az ott hagyott kacatok vannak mindenfelé, hanem az én holmim, a szép új asztal, a fotelek. Még vendégeink is voltak, kedves ismerősök, akikkel együtt voltunk Kaposváron, velünk tartottak, mi pedig büszkén mutattuk a csodás fekvésű telket, a kedves kis házat.

Ma pakoltam az istállóban és újabb csomagtartónyi hasznos holmit szedtem össze: vastag rongyszőnyeget az asztal alá, fogast a bejárati ajtó mellé, néhány edényt, kosarat, amiben a fát tarthatom majd a kandalló mellett. És bár imádom a telet, a csikorgó hideget, most alig várom, hogy kitavaszodjon, és kezdődhessenek a munkák. Addig pedig készülök az új feladatokra, recepteket gyűjtögetek a vendégház honlapjára, no meg méhészeti szakkönyveket olvasgatok, hogy felkészülten fogadhassuk a kaptárakat és családunk új állatait tavasszal.

Csipkerózsa nektár - ugye, milyen jól hangzik?

Az első pillanattól kezdve magaménak éreztem a házat, a telket, hiszen kicsi gyerekkorom óta ismertem az erdőt, a völgyben megbúvó kis falu mindig valami különösen kedves, szép dolog volt számomra. De az első, az igazi otthon-érzés mégis a mai napé volt, és talán nem véletlenül január elsejére "időzítettem"...

Ebéd után kocsiba ültünk, és kiautóztunk Csipkerózsába. Vittem néhány fontos dolgot - egyrészt, hogy ne a lakásban foglalják a helyet, másrészt, hogy ismert, számomra kedves tárgyak vegyenek körül, ha ott vagyok. És ma, először, mióta megvan a ház, begyújtottunk a kályhába. Picike kályha, a konyhában áll, még az előző tulajdonosok hagyták ott ideigleinesen, de mégis annyira barátságos, jó illatú meleget adott! Ahogy pattogni kezdett a tűz, kirohantam a kertbe, és a kéményt bámultam. Könnyet csalt a szemembe, mikor a kémény körül megjelent a sötétszürke füst, végre, végre igazi otthon lett Csipkerózsából...

Első látogatóimat is ma fogadtam a kicsit hideg (még mindig át vagyunk fagyva), bútorozatlan házban: Kornél, Mónika és Vassisti segítettek nekünk összerakni az asztalt, a székeket, így végre le is tudunk ülni, kihordani egy csomó szemetet, rendezkedni kicsit. Hihetetlen jó érzés volt!

Legközelebb viszünk magunkkal vizet, mert a fagy miatt lezártunk mindent a házban, teafüvet, még néhány bögrét, mézet, kiskanalat, és a kályhán forralt vízből teát is főzünk. Egyre otthonosabb lesz az én kis mesekuckóm...

Talán a telket szegélyező zúzmarás erdőt látva nem csodálkoztok, miért is szerettem bele rögtön Csipkerózsába...