Szeretem a havat. És mielőtt bárki mosolyogva megjegyezné, hogy "persze, a kandalló mellől könnyű", elárulom, a hólapátolást is szeretem. 

Emlékszem, mikor még "otthon" (azaz anyukámnál) laktam, hol versenyeztünk, ki ér ki előbb havat lapátolni, hol pedig hajnalok hajnalán a hólapátom zörgésére ébredt a család. A legjobb persze az volt, amikor az utcai járdával is végezve, még sötétben elindultam nagymamám háza felé, hogy nála is lapátoljak, mire felébred, és ő már a kiskapuban várt nevetve. De jó is volt átfagyva beülni a konyhájába, és forró boros teát kortyolgatni a sparherd mellett...

Az első hólapátolás joga most is az enyém volt, bár bevallom, a többit -legalábbis szombaton- átengedtem Istvánnak. De aztán tegnap ebéd után, míg mindenki aludt, újra nekiálltam. És közben a napsütésben készült néhány kép is. Csodaszép a mi kis falunk ebben a nagy télben. Csönd van, tegnap csak a hókotró járt az úton, az is csak egyszer, valamikor délelőtt.

Délután aztán előkerültek egyéb járművek is: Bori szánkója. Rettenetesen élvezte élete első szánkózását, mikor este hazaértünk barátainktól, sírt, hogy miért tesszük a tornácra a "jánkót". 

Volt hócsata is, barátaink nagyobb gyerekei aranyosan tanították Borinak, hogyan kell Apát hógolyózni, sőt -a ruháiból ítélve- a hóban fürdést is szépségeibe is beavatták. Nem baj, most van tél, most van hó. És annyira aranyos volt, ahogy a hideg, a hó pirosra csípte az arcát...

Kinézek az ablakon, minden csupa fehér, és ismét elkezdett havazni.

Szeretem a havat...