Szeretjük a hagymát. Levesként, sózva, esetesen, savanyítva, zölden, lilán, vörösen, nyersen, sütve, főzve, párolva, rántva, bárhogy. Akár hagymával is. Ezért is lett nagy kedvencünk a pissaladiére. Már nem is emlékszem, mikor készítettem először. De azóta minden pénteken ezt vacsorázunk. Már amikor magunkban vagyunk.
A pissaladiére már szertartás nálunk. A hagymát mindig István pucolja, gyalulja, a kakukkfüvet is ő szedi a kertben. És rengeteg hagyma kell hozzá.
Amíg kel a tészta, megpirítom a kakukkfüvet, rádobom a sok-sok hagymát, és hagyom párolódni. Sokáig, talán egy órát is. Közben néha belekever, aki arra jár, de jól elvan magában is a tűzhely szélére húzva. Isteni az illata...
Bori már legtöbbször pizsamában van, mikor a tepsibe nyomkodom a tésztát (nem vacakolok nyújtással, ilyesmivel), aztán rákerül a hagyma, csipkedek rá jócskán kakukkfüvet még, megszórjuk olajbogyóval, aztán be a sütőbe. Éppen annyi idő alatt sül meg, amíg Borit elaltatom.
Igen, ilyenkor ő mást vacsorázik, mi pedig nyugalomban, kettesben esszük meg csupahagyma lepényünket a tévé előtt. Nyáron hideg sör jár mellé, ilyenkor egy pohár finom bort kortyolgatunk, és beszélgetünk...

A péntek esték főszereplője

Összemelegedik a kakukkfűvel

Pihenget, növöget

Ráborítjuk, beborítja

Még egy kis csipkelődés

Sparherdben